A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre
ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony
rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát
rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.
Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is,
arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú,
mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?
Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a
várba.
Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.
Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben
haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek
mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek
lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak,
tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a
hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf
mellett látták a táborban:
A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre
Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.
A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a
hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére
dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és
nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek
Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják
azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony
tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a
hajdu gyüjt és takarít…
Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a
másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az
estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek
s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács
űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után
egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog,
akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi
házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az
országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek
zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony
epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a
szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz
ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a
szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem
vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…
És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:
– Itt vannak az oláhok!
Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken
fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.
Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér
s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen
féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű
dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most
fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület,
kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt
a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az
áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi
kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak
éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál
iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a
Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely
lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével
hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de
elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol
sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.
A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet
küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.
Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába
szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert
lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát
csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben
feltornyosuló bajokkal szemben.
S a hióbhíreknek se vége, se hossza:
Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.
Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.
Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől
elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz,
Kendyhez.
Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a
Báthory Gábor bűneit.
Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.
A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az
elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett
ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta
ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben
Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű
lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…
Minden órában új követ.
Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás
nélkül elfoglalta.