Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy
lobbot vetett s lángolva fakadt ki:
– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély,
amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd
hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül
sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a
magyar fajtának boldog tündérkertje…
Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.
Kissé hallgatott, akkor azt mondta:
– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha
végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy
lehet megcselekedni.
Újra csönd lett. Folytatta:
– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha
Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság
van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges
népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak
seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át
csak egyszer is az ország határát…
– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki
behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.
Bethlen elhallgatott:
– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival
s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.
A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele,
komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:
– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e
területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s
vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy
ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná,
mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s
táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha
az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép
születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem
látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a
lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem
látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja,
mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme
még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar
bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli
német császárnak…
A fejedelem izzadt s nem mert szólani.
– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet
akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit _kell_… S itt
nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek
vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek
értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja
engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.
– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…