Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával
találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a
Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon
törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory
Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…
A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik
rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta
magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen
és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a
vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál.
Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart,
minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre
jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden
percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az
utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal
püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s
belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.
Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.
Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy
gyermek borult a mellére:
– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… –
jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel
fenyegette a sorsot.
Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:
– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a
balsorsot is el kell viselnünk.
– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!
– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A
fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája
fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell
fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy
gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami
boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban,
mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében
az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása,
minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát
megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk
jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért
külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei,
nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a
legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll…
Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye
szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy
rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e
pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz
esztendő mulva is.
– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.
Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:
– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell
gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye
szavamat…
Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:
– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni
vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime
nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a
legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem
tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy:
Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud
mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni
lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor
szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha
nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik:
ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják
azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb,
mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy
saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy
fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem
ellensége, de jóbarátja a hazának…
A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély,
sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani,
sértette, hogy valaki felette maradhat:
– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.
– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra
fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a
hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok
dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette
fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész
hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen
dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni
Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint
való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni…
Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely
nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi
szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha.
Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod
cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot:
de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a
vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a
felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok,
akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a
nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a
legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van
a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez
azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt
megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül…
Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely
fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az
oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek
a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet,
amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát
úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi
idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos
öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos
emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a
fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden
erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni
akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket
legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva
rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem
kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…