– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.
Imreffy megijedt:
– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…
– Azt te nálam jobban elintézed…
– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt
akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány
is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár
odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a
hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a
távolmaradt sereg…
A fejedelem őrjöngeni kezdett:
– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!
Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.
Ez sápadtan húzódott az asztal megé:
– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt
hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.
A fejedelem lecsillapodott.
Néhány lépést tett.
– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…
Imreffy habozott:
– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?
– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy
András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.
Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a
másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a
hajdut: prédával…
Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem
egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a
kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.
A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába
merülve.
– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: –
én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy
Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja
isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a
hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a
hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk,
és azonfelül…
Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy
Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s
akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot
szánt a hajduknak…
– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten
elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram:
én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…
Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.
– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.
A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s
érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…
– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem
beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a
hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem
fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt
szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…
Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a
hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős
Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a
Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s
Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel
elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják,
német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…
– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.
A fejedelem fölvetette a fejét:
– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…
Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár
trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…
– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát
vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…
Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:
– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.
– Én Szebent harmincad magammal megvettem.
– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…
– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak
bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.
– Be: be! de: ki?
A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a
rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…
– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a
hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…
Nagy András tünődött.
– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon
belé kend.
Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért
jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az
egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az
egész hajduságnak bódogságot szerzett…
– Irásba kék ez nékem, – morogta.
– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz
az írás…
Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott
rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…
A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s
Brassó alatt voltak.
Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán
kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy
azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden
szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült
bevinni a városba.
Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:
– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.
A hajduvezér nagy szemet meresztett.
– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?
– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, –
elébb-utóbb megkapja.
Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon
hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.
– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács
uram elindult Kassáról.
A hajduvezér megijedt.
– Forgács?
– A felföldi főkapitány.
A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az
ellenségnek.
– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én
nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb
dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…
De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból,
béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.
Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a
fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a
rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár
ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan
fölkészült s Tokajt már elérte.
Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen
eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a
Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét
titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott
a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli
harcban, kézitusában.
De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a
szekerek megjelenni nem akartak.
Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált,
mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják
ki?…
A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem
a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.
Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is:
ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…
Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos,
biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen
felé…