Iszonyú düh lobbant fel benne, vér az agyába, s odavetette a szablyát
Töröknek.
– Mit állsz?… Itt az idő, vágjad!…
Török fogta a kardot s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.
Az apród Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül
valamelyik a magáét elveszti s önkéntelen odafutott.
– Nagyságos fejedelem, – sikoltotta, – ne engedje Nagyságod! – s
Szilassy felé nyujtotta a kardot.
– Mit parancsolsz te nekem! – üvöltött magából kikelve a fejedelem,
kardjával oda sujtott a gyerek felé s azt torkon találta.
Észre se vette, mert Török János darabolja Szilassyt.
– Végezd! – ordított rá, – a lovász csak úgy vágta, húsvágásokkal, majd
beledöfte a kardját a mellébe.
Szilassy összeesett.
– Vigyétek a dögöt! – kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki
lába előtt vérében fetrengett.
Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más,
csak Mindszenti Pál nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte mi
történt.
– Szilassy fiam, – kiáltotta a fejedelem s elordította magát, – jaj
szerelmes fiam! Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne
halj!
Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:
– Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám,
Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.
– Csak jó voltam hozzád! – kiáltotta a fejedelem, – jobban szerettelek
életemnél! gonosz rossz voltál hozzám!…
Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte:
– Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett
kutyamódra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit
se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem
szerelem miá, de megállj Török János…
A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan az ő
fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője…
– Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút s én arannyal mérem fel nektek amit
nyom: mind a hajduknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort,
csak ezt a fiút éltesse isten.
Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma s
jelentették, hogy török főkövetség jött.
– Csatára, csatára, – morogta a fejedelem, – ez jókor jött, jaj nektek
most mind ez világ népei…
Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt,
senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt s ott
sírt hangos jajszóval.
Aztán megint más jutott eszébe s felugrott s hivatta a törököket.
Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a
fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.
A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve,
selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves
tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt s száraz szavú.
Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett,
hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török
szavakat:
»Az Jézus hitin levő uraknak dicsősége,
»az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,
»az keresztyénség békességének őrizője,
»ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,
»az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,
»Erdélynek fejedelme,
»ki vagy Báthory Gábor,
»minden dolgaid jó szerencsések legyenek…
»Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván,
értésétekre igy legyen.
Hallgatták. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit
hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor
ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordut a szó, mint
kívánta:
»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk
ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget
mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű
atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők
és megtartanók a ti kis országotokat:
»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája
Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos
viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az
nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette
volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket
elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek
zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy
ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól
várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi
fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy
a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal
lenni bizonyossággal köteleztetik…
»_Térjetek meg azért békességgel hazátokba:_ ez országnak gondját
hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot
adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…
A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle
Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja
országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…
»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni
fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos
bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat
arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett,
hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden
hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili,
Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást
mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával
egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az
győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes
vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…
A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy
jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai
szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte,
hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s
elterült a világon a semmiben a sorsa…
Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:
– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő
időben megadandjuk reá.
Elbocsátotta a törököket.
– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt…
– Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…
Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt
köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.
Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török,
bölcsebb mindnyájunknál:
»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az
imént.
A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.
El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a
heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.
Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze.
Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az
átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s
most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes,
szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg
forróság, minden pillanatban.
Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek
Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája:
de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját
tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…
– Imreffy, Imreffy!…
Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy,
Imreffy! küldjétek a kancellárt.
– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a
szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek,
mint Antonius!
– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –