Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni,
tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.
Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs
továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül
elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt
haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm,
oly rendkívül szegények, betegek és isten elesett bárányai.
Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?
A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja
elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se
Lengyelországból, se a tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ
végén volnánk.
Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt,
hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb,
hetyke nép, amely egész Európában végig parádézott, mindenüvé
királylányokat adott s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő
bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra
nőtt… Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az
öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni,
összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék s összefogta,
ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni
a várban, a természettel s az emberekkel harcolni s nem tudja mihez
fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett
volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot
legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzödelmével, amelyet nem is érez,
s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.
Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhízlaló idő.
És a had, mint a méhek szétrajzottak s nincs hatalom, amely összegyüjtse
őket, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen
fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott
elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.
Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok,
kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek
napról-napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét
Tergovistyén.
– Nektek adom fiaim, – mondta végül maga s tenyerével végigseperte az
országot, széles jókedvében, haragos dühében, voltaképen pedig
tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlöt népek mint az
éhes falka, szerte kóborlottak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig s
mindent felprédáltak.
Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb
kedvesével, a fiatal hajduval, hogy siket legyen s ne hallja, hogy a
sereg erői széthullanak: a hajduk úgy learatják az országot,
elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok
számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek,
akiknek inkább kaland volt, hadi kirándulás: csudálták hogy a hajduk
fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem
adtak körmükből s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze,
nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy
most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem
törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt
átengedték az erdélyi hadaknak s most nem is akartak arról tudni, hogy
még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország
felé… Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy
ahol megállanak, az országot mind kiürítsék.
Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdu gazdálkodást s hogy a
hajduseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják
látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon
is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.
– Mi megvevők ez tartományt a hajduknak, – morogtak s szitkozódtak az
erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő
hazájuknál is nyomorultabb volt.
Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek
otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek,
jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek
s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas
császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből:
valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog s nem ereszti
többet markából a pokol.
Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely
nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen
járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak s ha meglátják őnagyságát,
mind csak éltetik: asse tudják, hunnen kőttek s oly kevélyek, mint
hushagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe
szállt a szabadság s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni
jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a
robotot!…
Az urak ellenben fel vannak dúlva s bor közt s józanon traktálják az új
szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre:
szabadítson csak meg az isten egyszer, – mondogatják, – gyerünk csak
haza, – s fenik fogukat s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét,
aki itt van, így vagy úgy viseli magát…
Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy
jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncravert komondor,
fogavicsorgatva:
– Még állasz-é? – döfi meg szóval az úr a parasztot, – ne lépjél ojan
sályára! rakjad a lábod! látom nagyon értesz magad felől. Nem es lehet
vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!
– S ojan hatalmas? – mondja a másik zászlósúr, – soha bizon!…
Vigyázzatok, mer minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!… Tudnak
ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is betudnak herpenteni!
Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét s úgy tesz, mintha nem
hallaná. Csak Török János mer visszavágni:
– Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába:
szabadság vagyon a tarsolyunkba…
– Hegyes, hegyes, – vág vissza a székely úr, – hát még milyen hegyes
lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe…
A székelyeknek vezetője lett ez a Török János, akinek Szék óta nagyon
felvette isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van s udvari főlovásza
őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.
Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Török
János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással,
fiatal, kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még s jó vívó, mint
egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán
s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember,
kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást s mindent megpróbál,
hogy ártson a másiknak.
Török János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány
hajdufajzatot s miatta reszket attól, hogy a hajduk elmenjenek, ezért
minden gyanus mozdulatukról értesítette őt.
A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette
róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában a változó, hol sikító,
hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó,
nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli
ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha,
ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a
fia körül, leste a szeme mozdulását, reszketett, ha a közelében volt és
soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szavát,
hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette
maga mellől s megfullasztotta a szeretetével.
A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és
kitüntetés volt. A hajduk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és
gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után
járjon s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán
hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle s ha csak
egy percig elszabadulhatott, az már megkönnyebbülés volt.
Végre az egész napon nem lehetett megtalálni.
A fejedelem dühöngött s pityergett.
– Imreffy, a fiút akarom.
– Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.
S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és
célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés
napjaiban, úgy elmult most hatása és befolyása. Mindenki tudta, hogy a
hajduság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek s a
fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.
– Felséged elvadítja a fiút.
– Mit teszek én neki? – nem röstellte, nem takarta, mindenkit
agyonzaklatott, míg elő nem hozták s akkor agyonszorította ölelésével.
– Fél az sodomitaság híritől, – mondta Imreffy egyszer a fejedelemnek, –
s szökik a hajdukkal, mihelyest lehet.
Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta s
új szenzáció volt, hogy napról-napra vívást, karddal verekedést
tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Török
Jánost is elfelejtette miatta s az határtalan gyűlölettel leste a
percet, hogy kitörje a fiú nyakát.
– Hogy vág a bajusz, János fiam, – kérdi egy reggel a fejedelem a
lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.
– Szöknek a hajduk, – feleli az. – Az éccaka megint elment egy róta.
A fejedelem épen ballábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött
Szilassyért s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédelőházban kapta,
rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni
az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti s ha a fiú az otthont
említette, gyilkolni tudott volna.
Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát,
eloldalogtak.
Megragadta a karját:
– Édes fiam, kérlek maradj velem, légy szolgám.
A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte a nyakát s
csókolgatni kezdte.
– Itt maradsz, Pál fiam?
– Nagyságos uram, isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab
kenyerem, nem akarok szolgálni.
A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:
– Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.
– Nem tehetem, nagyságos uram.
Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.
A fejedelem farkasnevetéssel taszította el s Nagy Andráshoz fordult, aki
most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.
– Igaz-e, hogy már háromezer hajdu sincs a seregben.
A hajduvezér legyintett, – nagyon útálták már egymást.
– Hazudság, – mondta hetykén, – talán két avagy háromszáz cselédem
hibádzik.
– Mustrát tartunk generális uram, – mondta a fejedelem fenyegetően: –
holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.
Nagy András hallgatott:
– Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nipek.
– Hónap reggel Nagy András! – mondta erősen a fejedelem s Nagy András
felállt, kiment.
– A hajduk után az egész sereget megmustráljuk, – mondta a fejedelem az
uraknak, – menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.
Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben
ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit,
harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények, Dobrudsában vagy
Besszarábiában, vagy isten tudja merre.
Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem
hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.
– Szilassy fiam!
De a fiú nem felelt, szökött.
– Ha a bőrödet nem féltenéd, – kiáltott utána halálra dühödve, –
megvívnál az én Török Jánosommal.
Szilassy s Török halálos pillantást váltottak:
– Miért ne tenném meg nagyságodnak, – fordult a fiú, – szívesen megölöm,
ha nagyságod parancsolja.
A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis
Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.
Szilassy már vetette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a
selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Török János szeme vérben
forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a
buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel
méregetni.
A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott:
Dühöngve szólt Törökre:
– De kikészítsd ám János, ezt a nagyságos úrifiút.
Török rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze,
csak a szablyája acélát vizsgálgatta.
– Kezdjétek már, – kiáltott a fejedelem.
Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt,
hozzá se férhetett Török a nagy pallosával s hosszú karjaival. Török
Jánoson veres selyem pruszlik volt.
– A pruszlikot ne bántsd! – gúnyolódott a fejedelem Szilassyn, – azt én
adtam reája.
Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte
el a Török János arcát:
– Elég, elég, ne vágd tovább! – kiáltott a fejedelem Szilassyra s ez
vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek
heggyel.
Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. – Látom, derék katona vagy, –
mondta a fejedelem.
Török János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene
farkas acsargott a megszégyenítésért.
Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva ott hagyta a kardját s megvető
pillantással nézett a fejedelemre.
Ez felkapta a kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette s az az
ablak fájában állott meg.
– Hisz csak egy karcolás, – mondta nevetve.
Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.
– Mit akarsz Nagy András? – kiáltotta a fejedelem.
– Semmit, nagyságos uram, – hörögte a hajduvezér, – csak tán én is
megviaskodnék evvel a híres lovásszal.
– Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? – ordította a fejedelem
– s úgy jösz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metceni?
Kikapta a Török kezéből a szablyát s rákiáltott:
– Igy forgasd a kardot!
S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.
A vén hajdu védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt
halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a
ketten leeresztették kardjukat s gyűlölködő lapos pillantással fordultak
el.
– Kemény legény nagyságod, felséges uram, – morogta Nagy András békítve,
szíveskedve, ravaszul. – Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?
– Hat órára! – mondta a fejedelem.
– Értem: hát legyik hatra…
Nagy András kiment s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy
Szilassy gúnyosan mosolygott.