Egy lovas csapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda
palotájába, ez is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de
nagy tágas szobák voltak benne s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.
A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt
kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a
bolhát bekapja, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a
vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül
kapja meg ez országot: csak ép el kell jönni…
Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbevájt putriknak e szörnyű
tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe
kezdtek jönni a saját emberei.
– Ha ilyen a világ, – mondta magában, – akkor nekem nem kell negyvenezer
ember, csak háromszáz jó katonám legyen s végigmegyek a föld kerekén…
Estve felé a kapuknál bevárta tisztjeit s azokkal ment fel az ebédre.
A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott
kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Ráduly
pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen s mint a raj gyűlnek és jönnek,
mennek udvari népei.
Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával, kurjongatással érkeztek saját
népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt s hajlékot keresve, éhesen,
szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen
gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók…
Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával s nem volt ennivaló a
füstös setét vityillókban.
– Hej, testvér, – mondta a székely levetve üres tarisznyáját a földre, –
csak az a jó, hogy az apám, hálistennek disznót ölt.
– A jó tesvér! – mondta a cimborája.
– Jó vón tesvér, ha még életyibe meg nem ette volna!…
Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.
De a hajduk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen
dolgokba s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony
egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala…
Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba s valami
megelégedettség látszott rajta.
– Megjöttünk, nagyságos uram, – mondta, – a nagyisten segedelmével.
A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha
hordót töltene.
– Csuda, hogy lejött kegyelmed.
– Bizony csuda, – szólott a főkapitány, – soha nem hittem vón, hogy így
le hozzuk a sok tanulatlan hadi népet: mind itt vagyon egész seregünk.
Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.
A fejedelem csudálkozva hallgatta.
– Máskor nem így megy, – magyarázta Bethlen, – máskor mihelyt idegen
földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni,
ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.
A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban s dühös
volt tapasztalatlanságáért.
Később meg is magyarázta Bethlen:
– Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta,
hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre s egy se akart
elmaradni…
A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.
– Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni, – mondta Bethlen komolyan
magyarázón, – hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk, meg ahová megyünk,
jól meg legyenek adva… Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj,
akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint
megy előre… Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell… De ha ellenség
van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe
kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a
népek… Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen
nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb:
persze a török sereg, az más, az nem így megy, már a deréksereg, csak ép
a basibozukok, meg a többi csőcselék…
A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de
megértette, s nem fog ez máskor így történni… Rendet kell csinálni, vagy
leülni a sutra…
Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gyerőffy
had után, még tegnap, csapatával s már a zsákmánnyal jött meg.
– Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!… Tergovistye!… Mi lesz a
harmadik?… Konstancinápoly?…
A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?… s
ezzel a csürhével!… el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre
bízni…
– Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy, – csak
étvágy legyen hozzá…
A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál
csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túlolcsó győzelemben nyerte
meg ez országot, nem becsülte s nem bízott semmit…
Kamuthy a vajda anyjának kiséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb
bojárnőt, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a
palotára.
A fejedelem felpattant.
Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt,
ijedt csinos személyecske, drága ruhákba öltözve, de oly lomposak s
rémültek szegények.
A fejedelem csak nézte, nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman
köszöntötte, latin nyelven őket:
– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban, – mondta, – ami az enyém, a
tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.
A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul;
de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással
s nyájas nevetéssel…
Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak s nem
ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártirnő akart volna lenni: szépen
hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalhoz ülhettek.
– Ezér, no, hát ezér érdemes volt, – szólt a fejedelem, – s magához
ölelt egy nagytőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó,
almavirágszínű arcával rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers
tréfáját, – ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni,
fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e
hugám?…
– Gyere csak kedves, – és a fiatal hajdut, Szilassy Pált, maga mellé
ültette, a lányt az ölébe adta és tanítani kezdte, hogy kell csókolni
lányt. Összeölelte őket s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.
Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók… A kutya
egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste
gazdája minden mozdulatát.