Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy
hadat, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is
elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul… A
fejedelem ingerült volt, s százszor megátkozta türelmetlen sietségében a
sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz…
Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni: rosszul indultak, rosszul
vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének…
az egész csorda futna világgá s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább
Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg,
a székelyek nagy szájtátással vették körül s csak nézték beszélték
halálig s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere…
– Lökjétek ki az útból, – ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor
volt s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy
ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle,
lehevertek a fűbe aludni…
S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?… pocakos komék,
országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert
ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek,
úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s
vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való
keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel,
gyerekükkel mi van azóta…
Ez nem had, nem háború, ez utálság s üsse meg a kő az egészet.
Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy
elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal s azóta talán magát a
vajdát is szorítják erősen.
Ez a kis eredmény egyszerre átalakította a kedvét: elmondatta, hogy
ugrott ki Ráduly az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült s merre, hol
bujdosik… Egyszerre fellobogott benne reménység és minden… Vágtatva,
vágtatva ment előre kíséretével s ebéd előtt bent is volt a gyenge
szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy
falut, e Tergovistyét körülvette…
Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő
sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az
apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan,
szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt
Szeben ez világhoz… kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival…
Nagy tömeg jött szembe rá, csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a
városból, hosszúhajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezitláb,
gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal
bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk
némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott
vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve,
böfögve, nyíva, vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó,
ostoros csizmás hetyke magyarok előtt…
– Hová viszitek ezeket? – kérdezte a fejedelem.
– Ki a városbul, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.