Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most
szeretett volna nem lenni… Valami nagy, nagy setétséget érzett
leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben,
megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben…
Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni s
rémült volt, iszonyú… Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben,
messze, messze amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje
nyujtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell s
akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka s a levegőben kalimpál,
furcsán s hátborzongatón mind úgy fut el szavára s úgy lebben elő,
levegőben lógva félrefordult fejjel s csákány a kezükben, fűzfacsákány,
avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt,
csapzott fejükből kilóg, mind halott s irtózat, lehúnyt szemmel néznek,
tesznek, sürögnek-forognak s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a
házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut
odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan s
macska kering folyton, folyton a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy
hosszúszőrű török macska, egyre közelebb jön s a szeme vörösen ég s
folyton dorombol s egyre közelebb jő s egyre nagyobb s a szeme ég s ez
is kötélen lóg s kitátja a száját s ugrásra mered s veszi észre, hogy ő
egy kis egér, aki rémülten keres lyukat s nincs hol, mert jő a nagy
macska felborzolt szőrrel, kötélen s most vége, ugrik, ohh…
Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten
fordult vissza.
– Fiam, fiam, – suttogta, simogatta homlokát s az behúnyt szemmel fogát
csikorgatta:
– Kergesd… kergesd el a macskát…
– Mit? – szólt tisztán, hangosan a nő s a fejedelem felnyitotta szemét.
Kábultan józanodott ki, nem tudta mi baj, de a teste remegett:
– Bort!
Török Kata hozta a serleget.
Inni kezdett, kiköpte: Méreg, méreg! – kiáltotta. – Vizet, vizet.
Vizet adott neki.
Abból bőven, sokat ivott.