Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen
ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette,
hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a
titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva
csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka
volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul,
igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó
jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen
képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:
– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a
férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba,
betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.
A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett,
máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az
indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus
tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és
halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…
– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s
okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes
személy szabadságának… Ugy vagyon?…
– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a
kisbabának?
A fejedelem nevetett:
– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben…
árulásba esett:…
Egy kézlegyintéssel jelezte.
– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.
A fejedelem nevetett:
– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a
kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet
szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…
Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:
– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…
De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész
világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem
érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a
meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s
nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és
határtalan lett…
– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett
országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt
neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja…
marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…
Szájszögletiben a keserű vonás.
– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek
nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett
kutyák vásárjábul…
Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már
közeledett a testi kólika…
– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s
iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba
vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot,
zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De
hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg
össze nem forrnak az összevalók…
Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában,
úgy vonaglott s hörgött.
– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most
mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati
nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni,
hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.
Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem
tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű
tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.
Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel
soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert
annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének
főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem
esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint
egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.
S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb,
most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.
Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda
azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen,
vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta
fel a szobát…
Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az
szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel
egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház
oldaltermében…
Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s
kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s
halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…
Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép,
piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes
szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a
fejedelmet virrasztotta.
Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is
halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg
mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is
lefeküdt.
A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s
arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de
akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában
is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.
Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak
úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:
– Évuska… Évuska…
Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a
pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik
felébe:
– Pszt, alszik…
A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:
– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.
A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.
A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány
kezét.
Soká tartotta így:
– Hogy kerülsz te ide?
A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott
csínyes kuncogással:
– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak
testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s
vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán,
– most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.
A fejedelem megborzadt a lányért.
Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit,
aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy
mennyire fel nem érett még a vére…
Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki
reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen,
amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig
életében akart: látta a székely forradalmat…
Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem
jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is,
senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben,
akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden
falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot:
aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!
Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz,
tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de
úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját
Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal
végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy
kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire
számíthatna…
Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha
Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják
nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak
érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács
a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent
soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az
övé…
De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja
most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek:
itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki
tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e
alá a tanácsházat…
Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva,
nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul
segítségért kiáltott.
Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem
is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha
kilopták volna belőle az erőt.
Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy
gyermek. Még nem tudott félni…
Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.
– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?
A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel
gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben… Oly hatalmasnak érezte
magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa,
hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva:
– Mit siratsz?
A lány duzzogva pusmogta:
– A macskát.
A fejedelem nagy szemet meresztett.
– Szegény kis macskám, – mondta a lány, – senkinek se vétett, akkor is a
patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtam való
se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni,
hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta,
röhögött, elvitte a hegyin…
A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt
zokogásba a nevetős lány.
– Egy macskáért, – morogta, – ne bőgj…
– Az enyim volt…
A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja
az országba s minden macskát neki ad… De nem mondta, valahogy megérezte,
hogy: azt az egyet vissza nem adhatja… Nézte hát a lányt kis ideig,
aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából
volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak
voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti… mert
mindennek el kell itten mulni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy
az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a
kemény biztonság…
– Hogy minek is jött haza ide, – mondta a lány pusmogva s régi szokása
szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan,
mint azelőtt, – az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor
Ókspurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek hijták, ott
akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött,
hogy aszongya, hogy ű nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász,
de a szíve magyar, mer hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna
megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe,
s vágják a nyakát reggel lefelé…
A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:
– A kezesek köz van? – kérdezte.
A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.
A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a
nagy idegen betűk s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden
betű mint titokzatos, kísértetes szem meredt rá, minden betű idegen
szem, amely gondolataiba túr…
– Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász, – mondta.
A lány hallgatott:
– Jó népek ezek, – szólt aztán csöndesen. – Szeretik egymást, meg a jó
istent… Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem
senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám az idegenhez, otthon még
a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó
ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt
megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se
a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül
estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, istent dicsérik,
templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek
szegények…
– Takarodj! – ordította a fejedelem…
A lány felugrott.
Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.
– Küldd ki ezt a… ezt a… – hörögte a fejedelem, – ezt a szász lányt… ki
vele…
Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az
alázatosan állott, sírt.
– Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! – kiáltotta a fejedelem.
– És tik is mind, az egész szász nép, mind mind, mind… Megszüntettem a
szász nemzetet…
Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki s ez lehajtott fővel
ijedten, alázatosan elfutott.