Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra
mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.
Már akkor megmozdult az egész város s ostromolták a fejedelem
ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem
akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanut s
ódiumot.
Török Kata fröstökről gondoskodott s mikor az égettbort itták a nagy
zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony
szívólikkal s kézről-kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a
gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:
– S nem inna egy pohár vizet nagyságod?
– Vizet? – bámult rá a fejedelem.
Az asszony huncutul mosolygott.
– Az éccaka ízlett.
Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:
– Megnyomta valami boszorkány nagyságodat, macska képében.
A fejedelem homályosan visszaemlékezett az éjjeli érzéseire s hivatta a
papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.
Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a
székely akciót, már aláírta volt a parancsot s leveleket, miket a
hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás
szerint a véres nyársat kölülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy
összeszedte aki székely atyafit csak talált s rájuk hagyta a cselt: ha a
Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.
Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva s
már mind az országgyűlés kiküldött tagjai aláírták, csak a fejedelem
aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig, két ujja közé vett
állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét
vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:
– Nem írom alá nevemet… Hajítsátok pokolba…
Csodálkozva néztek rá.
Menjenek a szászok a szemem elől… Minden húsz éven felüli férfiember
szedje magát s menjen világgá… Szászok: nyitva nekik a széles világ… Van
nekiek másutt is kenyerek: menjenek Okespurgába…
Lehajtotta fejét, nem tudta mit cselekszik, eszébe jutott az éjjeli
szász lány, ezt meg kerestesse, aztán elfeledte. Géczyvel kellett a
török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból
került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török
fővezért s csauszait, bégjeit, basáit megvesztegesse, hogy engedelmet
adjanak neki az oláországi háborúra…
Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamaráit járta,
nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett s nem gondolt arra, hogy
erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy
Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé…
Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a
világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a
brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi
vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk
határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak
világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni
elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket,
mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára
görögtek a világ országútján s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak…
Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt és az egész világot maga
hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár,
politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj s minden helyen, minden
helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással
másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott
élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a
veszélytől való félelem nem tartotta vissza.
Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá, 16 éves korában felszabadulva az
iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt s tíz évig odajárt, a császár
kancelláriájáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az
egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt s ő mindenkor
elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni,
erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart
hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy haza jöjjön
brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes
hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság
alapja, épen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be
a szászságba nagy német földről.
– Hanem ez mindenen túltesz, – mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre
gondolva, – amit csak a kerek világon tapasztaltam.
Weiss Mihály maga elé nézett s uralkodott magán, hogy föl se pillantson.
Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a
felelősség alól, dacára, hogy épen az ő munkájának megépítésében fárad.
– Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt, – nevetett Géczy, –
ennek híre lesz a históriában.
– Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz, – szólt Weiss Mihály, – de
őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb
fejű emberek biztosítják neki a rablást.
Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.
– Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.
– Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.
– Oh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet
sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon
s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked,
hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásaért a
szebeni bírónál.
Géczy ezt belátta s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély
jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem
hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akár balról ver, a
család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan
lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel
összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, itt nem lesz-e már
egy új Básta és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét
se fájdítja miatta, lesz ahogy lesz…
Weiss Mihály komolyan mondta:
– Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal
beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult,
tapasztalt és megértő fejjel vegye e dolgokat, csak épen, ne vegye rossz
néven és adulatiónak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék…
Géczy belevágott.
– És Bethlen Gáborról mit vélsz?
– Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej.
Géczy hallgatott.
– Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát, – mondta, – az nagy kár,
hogy ő oly véletlen s hamar meghalt.
– Thurzó nádor, – mondta Weiss Mihály respektussal, – Illésházy nádor
embereit vette maga mellé s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja
kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.
– Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet
asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk
feleségem után, aki Poltári Soós leány s így Csáky Istvánnal és a volt
fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.
Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, örömmel
kapott e hetvenkedésen:
– Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb
jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell
tehetségeit elvesztegetni.
Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túlközel értek s félt,
hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszélgetést…
Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét s az isten
titokzatos utaira gondolt és a szász nemzet jövő csillagát a ködből
kibontakozni érezte.
A fejedelem boldogan szijta magába zsákmányának becsét, mikor megjött
Bethlen Gábor.
A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel
volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a
Básta katonái használtak, tizenkétezeren felül volt: csak most értették
meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette
Szebent, úristen, micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban,
mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem
ellenségivel.
Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek ragyogó
arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt s hallgatag.
Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat, fegyvertelenül,
sőt szinte ruhátlanul, úgy ahogy a dobszó érte őket házukban; sorba
állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajduk
tatárvadsággal röpködtek körültük.
A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele,
egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani,
támadni, akkor meggondolta s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő
sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna,
mintha természetes lenne, mintha máskép nem is találkozhattak volna:
beszéltek a hadakról, a lovagokról, banderiumokról, a székely nemes
felkelésről s a további utazás dolgáról.
– Menjen kegyelmed országgyűlésébe, – mondta a fejedelem, – s lássa meg,
mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkkal.
Az országgyűlés már együtt volt s a nádori találkozás dolgait tárgyalta,
valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük
viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők
sérelmeit s más kisebb dolgokat.
Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig,
csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment
mellette s egyre azt noszogatta:
– Hajduk, nagyságos uram, mindenütt csak hajduk…
Bethlen így szólt hozzá:
– Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály
vajda idejek s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem
építtetik…
Mikó Ferenc szőrös macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatal ember s
szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes
időkre:
– Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se
asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a
hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdu cselekedte… Oh átkozott
nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked
sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat
elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót,
az ártatlan gyereket levágták, – felemelte öklét s halkan szitkozva
átkozgatta: – eltöröl e földről isten, nem leszesz nyomos, nem marad a
te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!
Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését s hagyta, mert
helyette könnyített a lelkén. A hajduk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak,
új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak s szász
portékákkal tele, tarkák voltak, mint a tarka madár s mind ittas és
boros.
A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben
dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán
számüzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy
fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s
szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a
tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső
országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen
praktikálhatnának…
A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott
akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamire való nemes
ember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az
ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek…
Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság
éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és
zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották s reggelig énekeltek
s imádkoztak a nagyhatalmú isten színe előtt.
Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden
gondolatát s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.
S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a
szász nemzet minden kincseit.
Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember
volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A
brassai tanács, a bíróval élén megalkudott vele életre-halálra, hogy
szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek s keresztbe húzza a
fejedelmi terveket.
– Mért prédálja el nagyságod – mondta Weiss Mihály, – e kincseket,
melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e
fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel
megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az
ausztriai birodalom jóakaratát…
Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e
szédületes előhaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha
csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse; ki tudja, még fejedelmi
süveg igérkezik!…
Másnap a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel
Kákoni Istvánt a Kamuthy sógorát kapitánynak.
Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboj, eső előtt, a
székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja,
gyalogos, bocskoros, meztélábas parasztokból, visszafordított kaszával,
bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.
A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott, egész új ember
lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető
parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit
az ember elgondol, ime másnapra teljesedik… No híres uramék, senki sem
akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen oratiót csapott a had ellen
a fejedelemasszony fogadtatásán s ő már akkor tudta, hogy senki sem
akarja s mégis meglesz… s megvan…
A merre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak
vivát s éltették istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt,
ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok
alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra jó teremtőisten, egy
kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s
hogy égnek s esküsznek istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra,
Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette
el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent
szabadságot, amiből épen két Báthory nyomta le őket, az az első István
vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt
megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy
Báthory István… Mind semmi már sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra
vitt s visszaadott s mindeg ez mostani jó a jó, elmossa a régi
fájdalmakat… Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is
felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy
galádul vesznek rajta dézsmát az urak s hajtják robotba, hogy egy
esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni s felesége
gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak…
– Isten ítélt, – kiáltották, – Báthory gyógyítja, amit a Báthory
égetett…
Mámorban és álomban ült a fejedelem lován s nézte, csak nézte a tömeget,
mely hadaival egybekavarodott. Már a hajduk tízezeren, a maga hadai
másik tízezeren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve,
kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal s megmustrálta s igen szép
hadat épített a csőcselékből, húszezerig valót.
Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi
harcos ellen… S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek
megdöbbenve lovaikon, nem értették mi ez s még nem tudták, mitől
rettegjenek…
Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.
Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést
bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek,
sült kenyereket sokezerszám…
A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott s meghívá
a fejedelmet Brassó városába früstökre, de csak ötödmagával…
– Vagyon-e nektek erős váratok, – kérdezte a fejedelem nevetve, – hogy
öt embert be mertek ereszteni?
– Vagyon, felséges uram, – szólt a bíró mély hajlással, – még százezer
ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.
– Vidd a pénzed, – mondta a fejedelem megharagudva. – Ajándoktokat
elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kiváncsiak, hanem a lelketekre.
Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti
pénzét.
Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy
vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében.
Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó
megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak
feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt
különösen megdicsérték s az ő példájával buzdították a szász nációt…
– S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? – kérdezte a fejedelem, de
elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős
fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott s tudta, hogy övé
lesz ez város, ha bármi történjék is…
– Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem, – szólt alázatos, de
ravasz mosolygással a brassai bíró, – tegnap eresztettük volt ki s
elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstancinápolyig,
ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk
útjának javáért…
– Úgy, – mondta a fejedelem s élesen nézett a szász bíró szemébe.
– Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.
Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg
külön beszélgetésre.
Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával,
gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt
embernyi kíséretnél, mert máskép a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak
a várfalakról.
Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel
érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.
A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s
nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd s a fejedelem szó nélkül,
igen rendes viselkedéssel ebédelt s még fényes nappal kijött s az nap
estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdu
sereg után…
Lóháton a hegyeket megmászni.
Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan
éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt
hómezőkön veszni…
Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.
Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett,
tűz mellett az éjjelt s főgondja a széki kutyája volt, melyet maga
bundájába takargatott.
Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.
Mintha új elementumba jutottak volna, kinyilt a szíve az egész seregnek
s hajrá, most már minden szabad, hajrá, itt már minden a mienk, megszünt
minden fék, hujjahó…
Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén,
elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület: ami a határon túl
van, a had jussán: préda…
Tündéri szépségű völgyekre nyilt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen
rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem
hódol… Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa s
mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez
már új tartomány.
– Mi baj, Farkas uram, – mondta a fejedelem Kamuthynak.
– Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gyerőffy uram! nem neki kellett
vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss
fiatal akarás.
Gerőffy a kolozsmegyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes
haddal előre ment, megfogni a rókát.
A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását,
bontakozását s hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással
jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s
egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren
torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások
káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s
maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.
– Sose érünk be Tergovistyébe, – mondta Kamuthy – evvel a csürhével. Jó
gyalogos ember ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi
lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el… Ezt tudja a főkapitány?
Ez a tudománya?
Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.
Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek
állanak az útban, huszával torlódva, az idő telik s alig jutottak túl
egy hajláson… már letelepülnek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát
pirítanak s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol
kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyeken, elvadászták,
lehozták, megették szőröstül-bőröstül…
A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal
lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint bent Szebentől Brassóig…
Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Ráduly, mert ennek itt vége akkor,
vége…
Újra feltápászkodni, megették ami a tarisznyába volt s most tovább
cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák s akkor újra leheverni
a kövér, megtapodott fűbe.
Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az
oláh vajda megszökött Tergovistyéből s az egész sereg káromkodott;
elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait
mindenestül s üthetik most bottal a nyomát…
Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat
kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton
csattogott s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett
volna Ráduly után menni… Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek,
nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni…
S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek?
ördög látott ilyen hazát… Bethlen két napig meg bírta őrizni a málhás
szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang
tarisznyás éhes lett s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az
elemózsiát…