A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán
fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona
szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.
– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel
nézte.
Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.
A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a
magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.
– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.
A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó
kérdésre, így szólt:
– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr
megfelel:
Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú
ember s latinul szólott:
– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte
rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.
– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.
A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s
láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt.
Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s
annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek
állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben
ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.
– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.
A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy
parányit elmosolyodtak volna.
– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig
érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál
erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó
nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne
adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak
rakva a szabócéh fegyvereivel.
A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra
lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s
megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit
beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer
főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!
– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző,
– maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak
veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet
semmisíteni.
A fejedelem gondolkozva nézett vissza:
– Látni kívánom.
A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki
visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.
– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi
bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!
– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében
volt az aurea aetas!
A fejedelem bólintott:
– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek:
nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok,
mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában,
hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti
vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?
A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.
– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.
– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte
rendreutasítóan.
– Igenis felséges uram.
A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán
megfaragott kövekből voltak rakva.
– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy
a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász
uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily
nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak,
amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban
lévén…
– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott
belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt
bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha
minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.
– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős
privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s
a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?
A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:
– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges
uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs
királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona
alatt feküdött.
– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?
A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:
– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.
A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok
számára már gyakorta elkészült e feleletre.
– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor
Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi
atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az
1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi
atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe
iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik:
fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a
helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s
mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát
e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét
élvezhessétek.
A fejedelem kíváncsian figyelt:
– Folytasd.
– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a
helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik
Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven
betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet,
amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a
munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó
világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte
hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton.
Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a
Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram,
neveztetünk Nagy Szebennek.
Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely
föllázította a magyarokat.
– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, –
nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi
magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.
– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész
üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan
gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek,
óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták,
hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak
között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon
bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a
Nagyságod többi dicső népeinek.
– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár
belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én
fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!
– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk,
nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a
szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de
Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést
dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még
árnyékát sem merjük nézni magunknak…
– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? –
kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni,
mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?
– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett
testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s
törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…
– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én
országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem
s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg
velem jönne az én oláországi utamra.
– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg
nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a
szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?
A fejedelem nevetett:
– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé
Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s
Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak
azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért
vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más
szükségest cselekedjetek nekünk.
– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a
főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.
A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s
megbökte tréfásan az oldalát:
– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek,
erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város
különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai
bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise
csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a
hét szász város hét nemest jelent a hazának.
– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden
város ezer és ezer hű polgárt jelent.
– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?
A főbíró szól nélkül meghajlott.
A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha
valami fenyegetné.
– No isten velünk főbíró uram!
Hirtelen valami jutott eszébe:
– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még
polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem:
akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy
állanak, főbíró uram!
A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:
– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a
fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.
– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden
úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit,
csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel
támadjanak fel a szemem előtt.
A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival
szólhasson.
Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a
tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan
meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is
ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint
beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a
többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán
itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az
övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett,
felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy
tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz
módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben
állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában.
Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek
kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban
semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál
állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve
kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«
Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora
szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.
A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem
kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal
tért vissza:
– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.
A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s
nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.
Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas,
megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.
A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.
Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan,
szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.
A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy
nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és
ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.
A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:
– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől,
mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök,
keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok,
kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a
fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.
– Hány céh van összesen?
– Tizenkilenc, felséges uram.
– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel
s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni,
csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a
rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet…
Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet
ülhetnék.
A főbíró meghajlott.
– Parancsolatjára felségednek.
Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot
csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s
boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.
Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj
hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi
körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a
piacra, németül ordít rájuk:
– Nézzetek a kapura!
De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a
kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a
bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a
fejedelem népe lepi el.
Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem
körül.
– Árulás! – üvöltnek a polgárok.
– Árulás! – zúg az ordítás a városon.
A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a
polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a
hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.
A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra
húzódnak.
Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:
– Aki megmoccanik, halál fia.
A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.
A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a
kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.
– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s
a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.
Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a
fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky
Feri.
Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.
Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek
ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.
– Egyet: egyért, – sivítja.
– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház
kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!
– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!
S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt
karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot
hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki
dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…
A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int,
könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.
Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a
hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is
az országgyűlés azonnal megnyilott.
Megnyitotta maga a fejedelem:
– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a
szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy
ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni
ne halassza.
A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben
fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.
A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson
kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek
megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s
hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek
folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés
ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.
Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből
kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni
tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek
még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a
szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.
Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly
némán hallgatták, mint a temetési beszédet.
»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy
mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges
hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal
egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések,
sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is,
mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van
a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen
a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.
»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári
jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján
épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s
a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való
tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint
megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.
– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta
Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg
azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel
minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza
javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a
hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé,
mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén
minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza
termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a
haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy
kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.
– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső
Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az
emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s
szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi
honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben,
megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő
szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval
kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden
aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében
felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét
megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a
hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb,
leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!
Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem
hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz
hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura
lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan
kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem
mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei
is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját
hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül
kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok
helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden
egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se
szerezni?…
Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik
szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:
– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az
hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per
Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a
felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket
ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében,
soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk
s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel
Bathory Princeps Transsylvaniae!!!
Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele
kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az
esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét
magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…
A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván,
jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a
szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők
ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk
számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…
Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a
szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s
börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország
elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács
tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s
estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a
városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján
találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván,
aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.
Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti
kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden
dolgáról neki hoztak jelentést.
Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két
városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden
rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak
által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.
– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket
beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a
város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…
A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a
parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.
A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak,
bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos
jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait
szenvedték.
Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó
hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, –
mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna
megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a
fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a
szájukban.
A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben
töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel
hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak
s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a
nádori találkozóról hozott magával.
– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély
fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk
mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk
emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi
népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig
harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?
– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette
gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…
– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa
s nem Erdélyországé.
Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.
– No iszen nem szóltam.
– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.
– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.
– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még
az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon
dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az
ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek,
lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…
– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam,
tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod
alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek
fülit-farkát…
A fejedelem elhallgatott.
A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.
– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget
szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül
él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret
abrakot?
Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:
– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.
– Olvassa el, meglátja Nagyságod.
A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni,
mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy
Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy
kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram,
hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész
vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk
Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván
keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most
készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen
felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át
akarnak menni a Tiszán.
A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s
vállára csapott Nagy Andrásnak:
– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a
hajduknak semmi rövidsége nem leszen.
– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.
– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem –
de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem
szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!
Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új
városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy
gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.
Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel
megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s
szomjuságinkat.
Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a
fejedelem:
– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva
gvardiák?
– Igen, felséges uram.
– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!
– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki
senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.
– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha
a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük
közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán
így szólt:
– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.
– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi
portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay
címerrel, kit más magyar nemesekével.
A fejedelem felhördült:
– Óh, a bestye rablók.
Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés
élén.
– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.
– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.
Fulladtan s fojtottan tette hozzá:
– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre
mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a
Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.
– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas:
igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira,
aki sietve ment el.
– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk
nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem
valók…
– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de
ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi
bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?
– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron
s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.
– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se
mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben
mégis megvan!
A fejedelem mereven nézett rá:
– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még
csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel
menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!
Hirtelen parancsolva mondta:
– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni
őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat
a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a
hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer
forint bírságot…
– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan –
mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk
Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.
– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját:
ha holnapra bé nem jönnek…
Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:
– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.
– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki
szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell
gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…
Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:
– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen
kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez
bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.
Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr
és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István
erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon
sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az
ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban
lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét
féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára,
sem fontolgatásra:
– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.
Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a
rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a
parasztforradalmat megszavazzák.
– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.
Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:
De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna
s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…
– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj:
ezt ki ne locsogd…
A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.
Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már
most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú
elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek
idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos
homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött,
hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt
kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban
s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta
tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden…
Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a
nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a
tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a
világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő
egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának
intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el
Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány
ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak
dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új
képe lesz az egész világnak a tengerek között.
Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a
maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor,
parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza
ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó
alá.
Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;
– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor
megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre
publikálni kiküldd…
Imreffy értette.
– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos
és szent dolognak vélem.
Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:
– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem
sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem
cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék
érette…
Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s
markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.
De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett
lehetetlenséget tovább…
– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell
az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt
szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem
lészen rajta kívül…
Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt
karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke
legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az
embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…
A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt
megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal
eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő
érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen,
nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.
– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem
kell az ördögök szekerén…
Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a
homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után,
elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő
nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére
villanó fiatal arcát látta…
– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott,
mióta bejöttek a hajduk a várba.
Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút
ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán
kivert nagy kupájából…
Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt
az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…
Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly
magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.
– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja,
akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e
világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár
szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg
az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala
szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…
Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki
mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is:
»Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki
játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai
napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó
lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt
nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez
nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a
hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a
gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy
megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s
egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a
ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert
megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog
ez szólani, mit fog ez szólani…
– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!
– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.
– Azt a fiút akarom.
– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának,
Szilassy Jánosnak öccse.
– Az én Kereky Ferimért.
Imreffy csöndített.
– A fiút! – szólt az ajtónállónak.
A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.
– Azér ezt megcsináltuk.
A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő
dicséret szomjúságát.
– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb
és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…
A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a
hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.
Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem
közepén a gyér világosságon.
A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri
bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás
arcú.
Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan
volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias.
Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága
komolyan állta.
Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura,
mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon
áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában
megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a
fiút.
Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de
tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:
– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.
A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.
A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és
féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a
vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja
már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.
– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy
védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.
– Igen, nagyságos úr.
Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel,
folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a
hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem
kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak
és rendeknek.
Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is
lefektette.