Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden
este nála vacsorázott.
E célból eszébe jutott testvérnénje Ifju Benigna, besztercei gombkötő
Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az
országgyűlés idejére Besztercén s már itt volt, mikor a fejedelem
megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A
fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden
tartózkodás nélkül fogadta az invitálást, elrugott szeretője házához s
minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.
Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a
testvére első estve megjelent, de azonnal eltünt háziasszonyi dolgai
miatt s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt
híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére
örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.
Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt s
Géczy, az elragadó cimbora. A kancellár szokott helyén ült az asztal
alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.
Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan s Imreffyné
már napok óta igérte, hogy e vacsorára egy olyan terítékkel fog
szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.
Az urak persze politizáltak; a hajdukkal nagy baj volt, mert már
felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a
nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajduknak
türelemmel s éhezve kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton
jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgács
Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat s ő is
tárgyal a hajdukkal.
Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán, hatot vagy vakot: néha úgy
látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy
visszafordul minden.
Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást,
s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem
szabad a többiek előtt meg sem pendítenie.
Bethlen hálás volt ez egyszer Csuthy Emerentiának a vacsorákért, mert
így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig
ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok
eshettek volna.
Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.
Imreffyné tajtékzott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét
óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem a
kutyájával játszott. Sok örömet szerzett neki ez a kutya, »ezért magáért
nem sajnálom a széki éjszakát, – mondta – mert végre egy hűséges szolgát
találtam«.
Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben,
volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni
benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években
a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka
visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.
Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem
ártatlansága mindenkire ragadt s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal,
amik csakúgy dűltek belőle s a tréfákkal, amiket a világ minden részéből
gyűjtött össze; nagy kobzos is volt s ha hozzáfogott pengetni a
hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt holmi
szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki
tudja, mire végzi…
– Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van, – kérdezte Imreffyné
váratlanul Bethlentől.
Bethlen gondolkozva szólt:
– Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget
vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… Lovon ülni szeretek,
éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek s vágyok a vitézi életre, mert
legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni…
Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden
vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta
őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek
harcimódját, török, tatár s anatóliai, a jancsárok és a szpáhik, a török
lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdukról, felvidéki s
alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról,
vallonokról, svájciakról, sok beszélni valója volt az embereknek, akik
annyit forogtak a világ dolgaiban.
– Mégis kegyelmedet had ellen valónak ismerik, – mondta Imreffyné, aki
szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma
estve.
A fejedelem nem igen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta s nagyokat
kacagott vele, Bethlen elkomolyodott, így szólt:
– Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire…
Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyujtja fel a házát, hogy a szép
lobogó lángba sütkérezzék… Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor
én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék
háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot… Én úgy tapasztaltam,
hogy a háborúban, jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet
vigadni s örül az ember szíve a győzedelemnek: de a halottakat s
tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… Ezt nem szereti a
magyar s székely s szász.
– A jó ló szereti az igavonást, – szólt bele a fejedelem – de nem kell
tőle megkérdezni, hogy édes lovam hordjunk-e követ?
Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:
– Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se… De
követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket
és vetéseket…
A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:
– Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.
– Az ember nem ló.
– Ló! – kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott, – s ha ki szembe
fordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány s majd von
tovább.
Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.
– Vivát, – kiáltotta Géczy, – úgy vagyon, a fejedelem az ország feje s
egy fej elég egy testnek.
Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta
jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.
Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből s őtet
elhivatták s mehetett.
A fejedelem hátravetette magát a széken s nagyot emelt a poharán:
– Ez nagy lovat még hámba fogjuk, – kiáltotta mintha felszabadult volna
– maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben:
Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal s
őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.
– Jaj de nagyon jó, – kacagott Imreffyné – ezért hozok valamit
nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskatálykörtvély s puha mint a
selyemdunna s édes, mint a törökméz s tudom kedves lesz nagyságodnak!
A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély
egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra
megnyúlt s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat,
most már úgy nézte, mint egy boszorkányt s nem tudta mit kell várjon
tőle.
Imreffyné felállt s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája
öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s
testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki
minden hívságról letett.
Egy pillanat mulva egy fiatal lánnyal jött vissza.
A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt,
piros csíkok libegtek a fehér ruha színén s fekete hajába is piros
szalag volt kötve: Évuska volt, az Imreffyné huga, ijedten, nagy
szemekkel s kétségbeesve.
– Itt a nagyságod kis tündérje, – mondta Imreffyné, a lányt prezentálva
a fejedelem elé.
Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen
ki volt vágva s fejér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros
szín az ijedségtől egyre változott.
A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte s eszébe
jutott, hogy ez hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres
csíkokkal a hátán és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány,
akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul s most lassan,
bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen
arccal kinálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az elájuláshoz,
se holt, se eleven nem volt.
– Tündér? – mondta aztán gúnnyal – patvar látott tündéreket ily
maskarádéban: le rulla!
Az asszony meghökkent.
– Húzzátok le rulla a ruhát! – ordított a fejedelem.
Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!
A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovalva, dühöngött:
– Le rulla, le rulla! – s korbácsát felragadta.
Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:
– Nagyságos uram! – s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor
még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.
A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.
– Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!
– Észre?… Becstelen dög!… eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket
kedvelem bitang s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban
megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen?
Legyen hát no, elégtétel! – s ezzel korbácsával végigvágott az
asszonyon, ahol érte.
Imreffyné mint egy furia egyenesedett ki:
– Engem?… megütni!… Óóóó… – ordított, – veresse, aki vétett ellene,
akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon…
– Kornis Boldizsár?… – kiáltotta a fejedelem, – neked Kornis Boldizsáron
jár az eszed?… És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek
mi szava benne: Ringyó?… nyelvedet kivonatom!… Testvéremre pletykálsz?…
Báthory Annára mersz szájat tátni? – ordította s korbáccsal verte az
asszonyt.
Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a
fejedelmet, aki erősen ittas volt:
– Kimélje magát nagyságod!
A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karja
közt, mint egy hal:
– Tanizsd jóra a feleségedet, – kiáltozott Imreffyre s Géczy
eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta, – vagy lovakkal
szakgattatom szét!… Hugomra pletykál ország-világ előtt? veszett hírét
költi? mit rekkentett el az én hugom Ecsedben?…
Imreffy felkelt s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.
– Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy
csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!…
Most ő ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak
dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.
Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.
A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét,
fejébe nyomta s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi
veszekedést.
Kint a szabadban megállt s lassan józanodott.
– Ocsmány, alacsony dögök, – mondta morogva, háta megett ott állott
Géczy egy kutya alázatosságával… – Géczy uram!…
– Parancsoljon Nagyságod!
– Én téged küldelek bé Konstantinápolyban…
Géczy felragyogó szemmel hallgatott.