– Aranyat, ezüstöt adok, amit kívánsz, s te nékem megszerzed a lengyel
háborúra való athnamet, jobban, mint akárki.
Géczy hallgatott.
– Igen?
– Igen, Nagyságos uram.
Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de
a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.
A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.
– A találkozásra elmegyünk, – mondta, – a nádorral való beszélgetésre…
De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s
háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal
kezdeni…
Felvitte hálóházába Géczyt s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a
török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy
előtt is titkosnak kellett maradnia…
Mikor Géczyt elküldte s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott: sűrű
s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel
benne, s elbujni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó
s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s
fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fius sérülés, bizonyára
gyerekkorában megütte magát; nem volt kedve, ereje, vetköződni, csak
dolmányát tette le s úgy dobta magát az ágyba, Kereky Feri apró álmos
szemekkel jött be s lehúzta csizmáját…
Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a
kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, fűzfacsákánnyal
kezében, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána
fenyeget?… ostoba dolog… ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az
érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett
ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez
friss és fiatal s alávaló…
Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a
portára küldhetne ily titokkal…
Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát
meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna s a tavasz csupa
zölden virítva s napsugarasan nyilt ki előtte a völgyeken.
Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s
szörnyű emlékek s az asszonyka oly kicsi volt s hegyes nyelvű s üdítő,
fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem
vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta hogy játsszon a
szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.
Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a
szafirus…
Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak
s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.
De egy hét mulva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek,
jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult
Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kisérettel jő Szatmárra; úgy van
elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg s közbül majd valahol
találkoznak. Török csauszok is jöttek s Imreffy aggódott, hogy a
nádorral szólni nem lehet majd… A török nagy szigorúsággal faggat s les,
mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan
szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal
Erdélyre szerződést kötött…
Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét,
gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki így útjába állt minden
tervének… Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a
fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra
voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajduk, legalább 5000 lovas s
meg annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem
lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni… Soha
nem merte volna szarvát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel
nem bátorítják…
A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.
Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig
földbeásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy
benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek s
asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac,
a tehén ott lakott lent velük, csak a visítása hallatszott a malacnak,
amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek.
A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:
– Emberek ezek, vagy réti farkasok?
– Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram,
– mondta Kamuthy Farkas röhögve, – embereknek kell nekik lenni.
A fejedelem soká hallgatott:
– Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma, – fordult a
magyarországi követekhez.
– Hány hónapig, nagyságos uram! – szólt Ostrosith uram, a főkövet.
A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz
mentében hencegni kezdett:
– Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy
lakodalmon, étek előtt járó főgazda.
– Nálunk nagy lakodalmak vagynak, – magyarázta Ostrosith úr, – 1000
asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment
a vendégek számok, az esztergami primás, a kalocsai érsek, az Erdődy,
Zrinyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy,
Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgács,
Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy
kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos
uram, felséged örvendett volna, ha látja.
A fejedelem hidegen hallgatta a kiáradó dicsekedést:
– És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?
– Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram, – szólt Pozsgay uram. – Csak
pástétomnak való fejér liszt elfogyott 150 köböl. Hús, hal, ökör, borjú,
bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.
– S hol vötték az sok ételbélit?
– Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai,
rózsahegyi urodalmok.
– S oly bőséges a nép állapotja?
Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:
– Bizony, az nem igen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán
s zabon kívül.
– S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?
– Égették az bestyéket; beszéllették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket
rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit,
mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha
essez órára meg nem lesz a kvantum.
A fiatalabb emberek nevettek a jó trufán s volt, aki megjegyezte ezt
magának a jövőre, ha majd szolga-bíró lészen.
A fejedelem így szólt:
– Mikor az én istenben bóldogult bátyámuram, Báthory István országbíró
uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a
temetésnek minden költségit, még a deákok számára is s azt írta a
testamentumába: »az szegénységen még egy tyukfiat, vagy tyuktojást is ne
vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon«.
Ezzel sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.
Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak s a Kraszna völgyére jutottak,
a fejedelem megállt s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat,
az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket s
azt mondta:
– Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, meg a hegyek, meg a tavak,
meg folyások, meg a mezők, meg a föllegek: csak egy csúf van benne, az
emberi állat…
Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már
itt fogadta a fejedelmet s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták
Szatmárra s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is
megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.
A fejedelem épen asztal mellett ült s a jó érmelléki meszes bort
szopogatta:
– Hol az a Zsadány? – kérdezte mámorosan.
Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.
– Én ebbűl a megyébül ki nem megyek, – mondta a fejedelem; ha valaki
akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.
A magyarok nagyon megijedtek, mert Thurzó is így fogadkozott, hogy
tovább Zsadánynál nem hajlandó elébe menni a fejedelemnek, öregebb is,
mondta, fáradtabb is a hosszú úttól.
A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy
Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső
helyig s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő,
Királydarócig.
A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett
egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta s por volt,
mint a kánikulában.
Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e
napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdukapitány
Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek legfőbbjei, s a
szászok részéről a brassai s szebeni bírók.
Szentkirályon ették a fröstököt, jó szenensült malacpecsenyét s ittak rá
bő szilágyi bort s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma
borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami
piláfot.
A Bocskay budai útjáról volt a szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta
mire végzi, koronát kap-e, vagy fővétele lesz…
– Sokat is szenvedött ez a szegény ország, – mondta a fejedelem; s akár
töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a
magyarországi urak.
Bethlen valami fontos szót mondott ki:
– Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy
nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem
értettük… De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor
volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar
nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre
a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!
A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel
ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép
rendben, lovasok hosszan a mezőn, gyalogok tömötten.
A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két
felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg
szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok
süveglengetéssel.
A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s
egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a
nádor.
Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték
őket s a had mozdulatlanul állott hátul.
Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt.
Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt,
várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az
pedig csak szolga…
De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka,
mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta,
hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…
Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt
hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy
egyik a másiknál hamarább ne lépjen.
Lassan szembe mentek s kezet fogtak.
A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott,
mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:
– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.
A nádor így felelt:
– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.
A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a
felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra
felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora
felé.
A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki
komolyan s mereven ment be.
Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg
volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés
volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem
pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.
Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit,
kölcsönösen sorra kezet fogtak.
Leültek s Thurzó kezdett beszélni:
Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s
istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország
testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel
azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s
jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe
szerkesztessenek a határok…
A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett
érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.
A fejedelem magyarul szólt bele:
– Minden ellenség ellen?
– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen:
akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert
milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik
fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán
szembe száll…
A fejedelem újra magyarul szólt:
– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen
is?
Thurzó kicsit hallgatott:
– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én
szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök
szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor
is vele tartok.
A fejedelem fellobbant:
– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának
feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?
Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s
mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:
– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek
Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a
magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék,
barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a
kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két
test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika…
Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy
konceptumot…
Báthory belevágott:
– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is
más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk,
s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek…
Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen:
Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha
együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra
megverekedhetünk…
– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.
– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy
abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való
gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.
– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.
– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem
felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak
ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk
lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten
tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy
ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.
– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok
s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az
Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány
embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem
volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.
Kicsit leckéztető módon tette hozzá:
– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések
keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…
Báthory felförmedt:
– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta
sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.
Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.
– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell
mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem
vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.
– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.
Thurzó gondolkozott:
– S mit vélne Nagyságod?
– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is
eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites
vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás
csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk
beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a
szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy
egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló
praktikáktul.
A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás,
a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt
parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása
legyen.
– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra
veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban,
hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…
Báthory legyintett:
– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg
kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi,
addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat
semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek,
hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna
folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is
kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.
Thurzó felállott:
– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel
elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s
a hitbéli vonszódás…
A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha
mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.
– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak
szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült
Kornis Boldizsárt.
– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi
nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak,
aki azt alig fogadta el.
A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem
jobbról, sem balról.
A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor
egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a
perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy
szorgalmatossággal.
Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád
felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár
lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.
A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s
minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s
lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé
Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a
szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük
másképen akar végezni.
Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt
ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis
Boldizsár lefejeztetését.