Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak,
megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre,
súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik
előre.
– Kik vagytok, – robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak.
– Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagy uram, itt vagyon e puskátok?
Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok:
csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Szilvási Péter jön lovon
szembe:
– Hadnagy uram; – suttogja rekedten.
– Ihon vagyok uram.
– Hun vagynak a legények?
– Ihol vagynak s ki lovon, ki gyalog.
– Nohát indulj mindjárást s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj
megizenem, hun ájj meg.
Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb, mit
ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul
elébük:
– Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.
Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét, – torokhangon dörmögi:
– Mi dolog ez Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a
setétbe.
– Én nem tudom hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr má hétszer
esketett meg, hogy nem mondom senkinek soha.
Jön Szék város alatt szembe újra Szilvási Péter:
– Ájjatok be ebbe csürbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.
Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend,
csend. – Itt a lovasok is.
– Van-e töltésetek elegendő, – kérdi a szolgabíró.
– Bizony minékünk nincs, – szól mérgesen a lovas hadnagy, – nem tudtuk
mink mire híjnak minket.
Szilvási a gyalogokhoz megy, azoktul elszed kitül egy, kitül két töltést
s kiosztja a huszároknak.
– El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.
Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: »Várjatok megyek, majd
én az urat magát meg-megkérdezem«. Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de
már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóba, meg
deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt,
felugrik: »legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!«
– Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket, – dörmögi Szász uram.
– Én nem tudok semmit, – fojtva károgja Bertók, – csak azt tudom, hogy a
bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.
Szász uram elindul befelé, hobb, valaki megfogja a karját hátulról, de
maguk embere volt, Dobokai nemes uram Ujvárbul:
– Tudod mi a dolog? – mondja ez.
– Mi?
Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.
– Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.
Szász János fellélekzett, végre megtudta, intett s boldog volt,
megnyugodott. Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza a
csapatához s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna
senkinek.
De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s
Szilvási Pétert fogta el:
– Imreffyt ölitek? – kérdezte tőle suttogva.
– Besztercére visznek bennünket, dörmögte Szilvási, ahogy ő már tegnap
hallotta, – hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért
csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni,
mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.
Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Szilvási Péter lett
nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak
tanácskoztak. Egy perc mulva magából kikelve jött vissza. Török János a
rémséges nagy marcona lovászmester az ólból jött égő gyertyával,
rászólt: »Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr.«
A lovászmester elfujta a gyertyát, Szilvási a torka fenekéből dörmögte
Dobokainak:
– Meg akarják ölni a fejedelmet.
Török János fülét hegyezte az uriember szavára s megnémult: a
fejedelmet?
Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy s meglátta a két suttogó
embert:
– János, – mondta, – gyertek bé.
Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki
ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt
velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az
asztalon semmi.
Kornis Boldizsár épen abba a percbe, ahogy ők beléptek, kipattant az
asztaltól a ház közepire s tele tüdőből kiáltotta:
– Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez
Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rullunk
ez veszedelmet.
Dobokai tágranyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert
ő mint nemesember, csak azért volt ma Ujvárban, mert szénát hozott be
két szekérrel eladni, hű de jó lett vóna otthun maradni s bele nem
keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György
urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.
De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült
emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, aki
hatalmas fekete legény volt, iszonyú erős és marcona, karon fogta és
magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s
mondani:
– János, téged választottalak ki erre János fiam: te fogod a fejedelmet…
te fogsz vele elbánni…
– Nagyságos uram, – szólt ijedt húzódozással a lovászmester, – én hitös
vagyok a fejedelemnek.
– Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt
tettünk mink, mint tik együttvéve: de ennek meg kell lenni. Te is
hazafia vagy s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba
kerültök!
Török János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.
– Ide figyelj! – kiabált Kendy, ellenmondást nem tűrő hangon s ekkor
Kornis Boldizsár bejött. – Elmégy előre, rámutatott Kornisra: a
nagyságos úrral: ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a
fejedelemnél, még a hálóházába is, ű véghez viheti igyekezetit, az ágyba
fogja átalverni… De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral
maradsz s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemén s vigyél egy
embert, aki távul nézi mi lesz s visszaszalad, ha baj van, megmondani,
akkor megustromoljuk a házat…
Török János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.
– Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot
kapsz én tüllem magamébul Vinczen. No felelj, felelj!… No!
Török János agyabódultan állt s csak sokára mondta kemény durva szóval:
– Szolga vagyok nagyságos uram!
Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt s ha a szolga
ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy
pillanatban eldőlt volna a győzelem. Kimentek az udvarra az ordító,
káromkodó nemeseken keresztül.
– Megállj, – mondta Kornis a lovásznak, – még a magam emberiből vagy
kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok
ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy
virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik rögtön mennek
Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.
Török János a szemébe húzta a bőrsüvegét s morogva adott engedelmes
hangot, neki ez ur nem ura, s nem parancsolója.
Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova
felnyergelve, ahogy most kilépett s ezeket még itt látta, szólt
Töröknek, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza
Tamáskó jött hozzá ijedt hosszú képpel s Dobokai, aki már előbb
kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.
Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt s szél indult,
tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított,
fellegek vágtattak az égen.
– János fiam, – mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón
eszébe, – eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a
házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magadat.
Török odaadta a lovat Dobokainak s lesunyt fejjel elment. Kendy várt,
várt, aztán elkezdett káromkodni:
– Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most
meg csak rajta s rajta, még semmi sincs kész, odadnék tízezer forintot s
fél Lónát, ha ezt nálam nékül elvégezték vóna…
Dobokai suttogva hajlott hozzá:
– Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Ujvárba, erős hely az az Ujvár.
Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő mulva dörmögte:
– Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.
Dobokai még halkabban morogta:
– Ugy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.
Takargatta, lapongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak
voltak s végre lóra ült. Akkor a domb gerincén, a más kertek felől jött
lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.
– Hova mégy koma?
– Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Ujvárba.
Kornis majd leesett a nyeregből.
– Ne menjünk még egy kevés ideig, avval fordította a lovat, rá
Dobokaira, isten őrözte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa megé
húzódott előle:
– Ez a te dolgod Dobokai János!…
Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek
a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszály, neki igyis úgyis
vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.
– Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem
is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.
Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már
délután kiszámította.
Kendy ott maradt a ló hátán s nézte, ahogy eltünt a szem elől Kornis, a
fekete tájat, amerre Török is elment.
Török egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta
kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért,
felpattant a kialudt tűz mellett egy pár ember s abba a pillanatba
megkötözték kezét lábát.
– Hallgass, – mondták neki, – mer ha nyikkansz, benned a kés.
Török hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.
A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert
behozták, mintha várta volna.
Imreffy ott ült az asztalnál s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok
itt is be voltak dugva felsőruhákkal.
A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem
előre hajlott s hunyorogva nézett rá:
– Mit keresel?
– Felségedet, nagyságos uram, – nyögte Török János.
– Minek?
– Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.
Ez a szó ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.
Felállt, kihúzta magát, Török Jánost a hajduk térdre nyomták, de ő maga
is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.
– Hát itt vagyok, ölj meg.
Török János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a
szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg
újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torka szakadással:
– Én nagyságos uram? felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki
a szegényt is megszánja? hogy én arra kezemet emejjem, ikább fődbül is
kikaparnám a csontját!
Ömlött a szeméből a könny.
– De nemcsak hogy én, nagyságos uram, – kiáltotta Török János olyan
ordítással, ahogy fért, – nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó
kódúsfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!…
– Akkor mér jöttél ide?
– Parancs vót nagyságos uram!… Szegénynek az úr parancsol! de úgy meg
van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr
a tőrvetist.
Báthory elkomolyodott:
– Oldjátok el.
Eloldozták a köteleit.
– Adjátok a kezibe azt a szabját.
A saját kardját az asztalrul.
– Eskettessétek fel rá.
Imreffy mondta az esketést, Török János utána esküdött.
– Most eregy ki közéjek! – kiáltotta a fejedelem, – minden urat
levágni!… Koncra hányni!… Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!…
Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza… Minden legény, aki az urak
ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek
benneteket!
Török János hátra lépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította
rettentő fogvicsorgással:
– Jaj most nektek, gyilkos uraimék!
Elrohant.
– Mind együtt van, rendbe van? – kérdezte a fejedelem.
– A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt
testőrség van itt.
– Elég nekem az is!
E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az
úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.
– Tamáskó, – kiáltott a fejedelem elámulva, – te is karddal jösz rám.
A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát
reszketett.
– Én nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg
kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él, vagy alszik.
– Hm, hát ők még nem alusznak?… Kereky Feri, szaladj, hijd az Kendyéket,
az urakat kéretem, gyöjjenek, hivatom.
A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt,
mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát
csattogtatta s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte
a győzelmét.
A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben s nem tudta
mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.
Három négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését s utána
szivárogtak. Akkor jön lentről Kereky Feri, a fejedelem udvari fia.
– Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hivatja Nagyságotokat.
Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy
jutott ép ide hozzájuk a követ?…
Kendy összesúgott Sarmasághyval:
– Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.
Kereky Feri visszafordult, elment s oly gyorsan, amint bírt; rettegett,
hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette
magát s csúszva más útra tért.
E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik
gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett
észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.
– Fussunk nagyságos uram, – kiáltotta ez, – mert Török János rajtunk
vagyon.
– Török-é? – ámuldozott Kendy.
– Utánunk van Török János! azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki
nemessé lesz, aki az urakat öli!
Kendy sarkantyúba vette a lovát s vágtatni kezdett fölfelé Szék város
mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy
ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig
pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.
A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy
fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szijta a csataordítást: ez ő érte, s
neki s az ő ellenségin vagyon.
Kereky Feri futva, lélekzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd
jönnek.
– Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé nehány legényt,
vágtass fel Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson
törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.
Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást
érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély
jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás
bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit s az meg is
jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az
udvarra:
Megvetően nézett a hullákra:
– Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok!
Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok
húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott,
csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt,
aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták
után szoktak fujni…
Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra
rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívében, nem sajnálta őket s ki
az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran,
kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.
Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte: »Világítsatok a pofájába, lássam,
miféle nagy vad ez.«
– Hozzatok egy kupa bort, – kurjantott vígan: – Életedre, Kornis uram! –
s magasra emelte.
Kornis Boldizsár megvonaglott.
– Ki csipte el ez haramiát! – kiáltott, a fakupát messzire vetve, –
harminckét háztelket kap Radnóton!
Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:
– Vegyétek fel ezt a dögöt, – kiáltott, – ezt az ebecskét is jobban
szánom, mint e nagy kutyákat.
Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon,
Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés
testőrivel fölfelé ügetett.
Reggel Lekenczén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor
izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen
komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót
és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a
fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az
attentatumon.
Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hivatta.
Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve
gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem
birt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.
Meg volt törve s összekinozva. A fejedelem maga is megborzadt; »ki műve
ez?« kérdezte, kisült, hogy Géczyé.
Egy pillanatig tünődött, mire ez? akkor eszébe jutott, hogy Géczy a
szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani s könnyelműen
vállat vont és Kornis felé kiáltott; »mért praktikált! nem volna jobb
most uri módon széket ülni, bárha feleségem csorba is!«…
Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt,
ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan
felüvöltött:
– Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek
is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ,
nem soká kerülöd el sorsodat!…
A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni,
kötözött, láncolt s sárra nyomorított embert.
– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár!
Ez gőgösen nézte:
– Szegény!… Én voltam egy, aki melletted voltam, egész tegnap reggelig
Báthory; jól tudod, én hoztalak be Erdélybe, én is tartottalak ezidáig:
errül megemlékezz!… Majd Kendy azonban nótádat elhúzza.
Már tudták s úgy látszik ő is hallotta, hogy Kendy megszökött s azóta
kint van Magyarországon.
– Majd a nádor, a felső kapitány, a császár, hitevetett.
Ebben a percben Géczy jelentette bátorítónak a fogoly vallatásához, hadd
lássa mennyire nem csinjánvaló, hogy már a Kornis udvarbírája ágyura van
kötözve, s a fejedelem parancsára várnak, elsüssék-e az ágyút.
– Pápista tajték, – lihegett a fejedelem, – hát csak süssétek el, hogy
tudják meg az egész országban a pápistafélék, hogy rájuk van a nagy ágyú
vetve.
Géczy az ablakból intett s nemsokára ágyúdurranás volt, Kornis néma
lett, minden vére leszállt s falnak tántorodott.
Géczy buzgóan jelentette:
– Mint a semmit hordta el: egy pápistával is tisztább a levegő.
Kornis szédelegve hallgatta a szavakat, aztán ezt mondta bús nyöszörgő
keserűséggel:
– Isten színe előtt te épen úgy vagy pápista mint én, Báthory, csak
elcsavartak… de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű
s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták…
– Pápista tajték: csak egy nevet se tudsz mondani!
– Bátor vagy, vitézebb a hóhérannál, akit akaszt! de ha szemedbe köp az
akasztott, mit csinálsz!… Kérdezd csak meg publicus direktorodat,
Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben
szakasztaná, azt ő el nem itélné, de isten nevére méltatná!…
A fejedelemnek eszébe jutott mikor Fejérváron reggel, ahogy kinéz, ez a
két úr fenyeget a palota felé s elhitte. Ordítva parancsolta, hozzák elő
Kolosváry nagyságos urat.
A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térde-feje hajtásával
köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.
Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták s szavát ismételték.
– Vigyétek, – rikácsolt a fejedelem, – akasszátok a besztercei kapura,
amerre bejöttünk, hogy ha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.
– Törvényt nagyságos uram! – kiáltott esdekelve a főbíró.
– Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül
vagynak minden törvényen! menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt
kérni.
Kolosváry se holt, se eleven nem volt, s azonnal elhurcolták s egy óra
mulva már iszonyú időktől reszketett a nép, mik jönnek! Hogy ily
dolgokat értek! A legfőbb bíró! Kihallgattatás nélkül lóg a kapu sarkán,
mint egy eb a kúton… Géczy, az átkozott, még fűzfacsákányt is adatott
kezébe s kikiáltatta, hogy így jár aki csákányt emel ura s fejedelme
személyire…
Maga az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül
megvoksoltak, amit Imreffy kancellár elébük tett: határozatba ment, hogy
a hadak felkészüljenek Oláországra s amint a fejedelem a nádorral a
találkozót megteszi, egy ujjbillentésre meginduljon az ország…
Mindazoknak vagyona, kik a fejedelemgyilkosság bűnébe kerültek,
elkoboztattak, s mindazoknak a közlegényeknek, kik Széken az éjszakán
jelen voltak, országul nemeslevél s telekbirtok adományoztatott.
Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt,
hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a
megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek
fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilegiumok
sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vizzé válik vala.