A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte,
Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit
vivátoztak.
– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.
– Igenis.
– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd
emlegessék meg a búcsúzást a lányok!
Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő
mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.
Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt
fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent
a tornácon Kornis Boldizsár.
Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott
állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat
kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az
udvarból.
A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére
való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a
föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…
Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett:
de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért,
magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez
éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis
kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem
láthat tisztán, s mind igaz…
De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt:
megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület,
hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz,
Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh
elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…
A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a
csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül
gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki
fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.
S újra meg újra beleszédült rémületébe.
Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre
tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani
mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse
volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa
szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a
szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni,
sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis
elrabolta s magával viszi minden kincsét.
Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja
mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva
hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a
vad iramlás.
Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett
a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator,
krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt
gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt
ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a
fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől
szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való
Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…
Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren,
pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki
haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is
Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is
felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta
takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis
Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel
legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…
Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél…
Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar… Majd jó lesz ez ostoba Kornis
Boldizsár, aki olyan mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé,
hadd tudja Forgács Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban résztvett
Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katholikus
urak mind egyek e bitanggal…
Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi
lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had…
S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az
egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül,
hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült
a felelősségtől: ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számonkérni: te
ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták
követit elutasították, a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára
szerződtek törvényes királyuk ellen…
Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel
északra mennek, Szegyel, Záb, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy
Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, s akkor ő
is beletorladt a többiek közé…
– Jó lesz vigyázni, – döntött magában, – jó lesz jó arcot mutatni, hogy
észre ne vegyék, ami bent forr…
– Nem megyek felétek, – mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel,
– ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az
asszony hirire.
Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.
– Nagyságos uram, – rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben
Kamuthy, – ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi
gondunk!… Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye
rimáknak!
A fejedelem felnevetett s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.
Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.
– Mit búsulsz testvér, – mondta Kornis György a bátyjának.
Ez rá se nézett, azt mondta:
– Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.
Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta
volna valaki.
Félre hijta s úgy beszélt vele.
– Csak nézd el, – mondta Kornis Boldizsár, – nézd a latrok hogy vigadnak
a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országafutó bitangok?… Az
övék Erdély, avagy a miénk?… Behoztuk magunknak külföldről ezt a
garázdát s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán
Erdélyország? harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s
mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat… Hát hogy? tíz
főembert sem lehet együvé hozni rá?… nekem is van itt húsz emberem,
neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is
tizenhat embere, Gerőffy uramnak is van vagy húsz.
– Ezekre ne számolj, – mondta Kornis György, – ezek a Bethlen-bandába
vannak, nem jönnek velünk.
– Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta,
az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan
baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal
űt magát nem böködik…
Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még máskép
beszélt, történt valami azóta?
– No de itt vagynak Sennyei Pongrác, Torma György, Basa István uramék és
Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk
alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalább is
háromszáz emberrel…
– Hallgass, – nagyon néznek ide.
Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját is visszament az
ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s
koccintásra emelte a kupát:
– Nagyságod életire! – mondta a köszöntést.
A fejedelem nevetve nézett rá:
– Úgy élj, ahogy nekem kívánod, – mondta.
Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a
fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig…
akkor leborította…
– Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa
Nagyságodat!
Nevettek mindnyájan.
Sarmasághy csudálkozva nézte ezt s később induláskor, így szólt
Kornisnak:
– De nagy kedv van ilyen hajnalba! korán kél, aki virradtakor kél.
Kornis komolyan nézett rá:
– Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de azután hátat fordít
neki!… Én inni akarok ma ennek csorduló vériből…
Sarmasághy elrémült:
– Eszed veszett?
– Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.
Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos
hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.
A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken
éjszakáz:
– Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be
inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent
leszünk, – mondta Sarmasághy.
De a fejedelem nevetett:
– Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál, – mondta, – Kornis Boldizsár
marsalkunk előre mén s helyet szerez.
Kornis örült.
– Kezembe adta isten, – mondta magában, – mint Jónathánnak, kezembe adta
isten a filiszteust.
Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház
a régi, kihalt Székyek háza is olyan volt, mint egy granárium. Annál
jobb, hogy ezt a helyet is az isten rendelte, mert ettől a háztól sehová
se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet
rávezetni.
– Szedjétek fel a kerítéseket, – rendelkezett s mikor a saját emberei,
gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá, – tűzre, tűzre, –
kiáltotta, – tehenet húzzatok nyársra s megsütni, mire bejő a fejedelem.
Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s
palánk, ami csak köröskörül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az
ajtókon erős vas zárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le
s csak a fakilincseket hagyta meg.
Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett
fenyőgalyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház s a fejedelem vidáman
köszöntötte érte Boldizsár urat.
A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen,
hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s
meg sem állott Szamosújvárig.
Ez csak jó félórajárás ide lovon s Kornis otthon lelte Kendyt, bár
nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.
Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:
– Egészséggel, sógor.
– Rakjátok a tüzet, – mondta rá Kornis.
Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.
– Rakjátok! – szólt vontatottan.
– Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.
Kendy karon fogta Kornist s bevitte a házba, még meghallja valami
cseléd, pedig a szó is öl.
Egy óra mulva Kendy behivatta Szász János gyaloghadnagyot.
– János uram, – mondta neki keményen, – válogasd meg a legényeket. Az
öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd
össze, kivisszük a várból.
– Főkapitány uram, – mondta a hadnagy, – nincsenek ám itthon a legények,
disznót makkoltatnak a széki erdőn.
– A széki erdőn, no akkor azokat megtaláljuk, csak tik készüljetek.
A hadnagy sarkon fordult s kiment.
Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként,
jól, már akkor Szilvásy Péter szolgabíró is ott volt a várban, azt is a
főkapitány hivatta s nemsoká itt látták Körpedy Zsigmond lovashadnagyot
is.
A három nemes ember összeállt.
– Székre megyünk mindjárást, – mondta Szilvásy Péter újságolva.
– Székre, – morgott Körpedy uram, – mi az nagyisten haragjának indulunk
estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is elég idejébe
odaérkezünk.
– Ennek így kell lenni, – mondta Szilvásy Péter, – mint aki tud valamit.
Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott,
valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek
fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották
fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt,
ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Szilvási uram
tegnap: »Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek
lesztek!«
Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét
volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal
indultak s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a
két úr.
– Hova mennyünk má no, – rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a
szolgabíró mentéjét:
– Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népét, – mondta
Szilvási Péter, – mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.