Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült
mindenki.
Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még
egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és
éjszakának, amit itt töltött Radnóton.
Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült
volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s
igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.
– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.
A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét,
mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…
A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy
tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl
Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban
maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.
– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő
házánál a fejedelem oly jókat álmodott.
Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy
bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s
fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig,
mert semmi célja az úttal.
Kornis mosolygott s azt mondta:
– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.
Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.
A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:
– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén
alusznak.
– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza
ujjal, – még alszik a házi görlice.
Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s
azt mondta:
– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly
paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.
Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs:
megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.
Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan
benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr
egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt
lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem
színváltozását.
Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:
– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be
nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.
Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött
mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:
– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.
Géczy kedvetlenül mondta:
– Még a fejedelem belefogott valami munkába.
Kornis nagy szemet meresztett.
– Munkába?
– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír…
Elővette az pennát s ír…
– Mit ír?
– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.
Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami
asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül.
A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a
szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy
lépésekkel járkált.
Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz;
ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka
volt s nem volt felettébb hideg.
– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.
– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.
Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.
– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe,
früstökre?
Kornis ezt félfüllel meghallotta.
– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.
De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda
abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg
ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.
– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?
Senki sem hallott semmit.
Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az
a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is
meghallotta…
Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.
Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt,
ahol hagyta.
– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se
lehet bemenni?…
Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis
félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.
– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a
bejárás a fejedelemhez.
Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel
benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem
fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.
Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.
– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.
Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.
– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos
uram, kérem felségedet.
A fejedelem azt mondta:
– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.
Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a
portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.
Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért
úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság
volt néznie…
– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s
vállára csapott Kornisnak.
Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.
Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:
– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy
érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem
ellen való cselekedet volna, amit tesz…
A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult,
kiment az ajtón, utána Imreffy.
Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a
kezüket…