A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a
belsőben pohárszék is volt s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket
rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a »pogányház« volt
Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram,
aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó komencióért.
A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a
fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tizen
ittak a pápista főurak.
Éjféltájban volt s már nagyon részegek voltak.
– Én töttem fejedelemmé, – verte az asztalt Kornis Boldizsár, – Kendy
István testvéremmel!
– S Bethlen magának vindikálja, hogy ű… – kiáltotta az öreg Kereszturi
György deák.
– Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az
egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék s kimene szolgálni
Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem s Kendy,
mi ketten, veszetthordta, eszünk elmentiben.
Újra ittak s ittak s megnyiltak a szívek s mindenki tartalék nélkül
kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan
embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s
bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította s kevés
fekete bajsza fényes volt.
– Ha tudtad volna, kedves komám, – nevetett Kornis Boldizsár, – hogy
majd még sógora leszel Homonnai Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a
Báthory fattyat.
– S ki volt a hivatal előlmenője? – szólt élesen Kendy, aki sokallotta a
komázást még Kornis Boldizsártól is.
Mindenki nevetett; mikor meghijták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre,
Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.
Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:
– Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta űkeme, hogy neki
Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi s meginnya… hogy más
birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!… Majd más
birodalmakat szerzünk neki…
Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem
kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak,
akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben s jobban szerettek
volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis
mellett itt volt Sennyei Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona,
ugyanaz a Sennyei, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután
az idősebb Kereszturi György deák, tudós ember, lelkes pápista, aki
minden percben meghalt volna a jezsuitákért, Sarmasághy főispán, tüzes
ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István,
meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik
féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát s e percben
mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak…
– Majd szerzünk neki egy jó birodalmat, – harsogta Sarmasághy, – majd
egy jó birodalmat szerzünk üneki!…
Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:
– A mennyek birodalmát, – mondta egy pillanatnyi csöndben.
Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás
emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja
fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem
akartak:
– Korpázd az bestyét, – kiáltotta Basa István sivító hangon.
Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját,
mert ki akart menni s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a
szíve elkezdett szorulni s hogy takarja a bent kitört indulatokat,
nevetősen nézett rájuk:
– Igazítsátok a ló száját, fiúk! – mondta.
Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség
főkapitánya, »marsalk« levén, mindnyájuknak főnöke volt.
Kornisnak inkább a hangja, mint a szavai, olyan fulladt s ideges volt,
hogy megijedtek s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.
Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő
világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a
vérbeborult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve
néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.
– Gyerönk aludni, – mondta Kornis György.
Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult s
minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi
fejedelemmé s Kereszturi György, nem közönséges jelentőséggel ismételte
el a magyarországi urak izenetjét, hogy: »Kár az erdélyi fejedelemség
eretnek embernek!«
S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól
fogvást nem lesznek többet oly magukbiztában az országban, mint eddig.
Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz, kemény szóval mondván:
– Rakjátok az tüzet.
S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom
kívánás helyett az éjszakában, hogy:
– Rakjátok az tüzet.
Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen,
kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna, de alig aludt valami
két órát, ijedten felserkent s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá
lett a szó.
Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.
Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen
Báthoryja, Sennyei Bálintnak a feleségét, Kereszturinak a lányát, s ha a
fáma igaz, sok családot megszeplősite, igaz Sennyeiné maga ugrott a
tűzbe s a Kereszturi lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú
hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük s
székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilegiomi széjjel tapodása, s
külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány
megharagítása s a némettel való tanálcskozási: az embernek füstöt vet a
feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a
huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még s hogy ez mi
mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem s hogy lehet
kardot emelni a fejedelemre… Még csak a feddő ének is, akit
gyerekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:
Isten szerzése az fejedelemség,
Fejedelmet illet azért minden hívség.
Pedig az egy eretnek mester volt és a fejedelemről minden rosszat
oktatott…
Álmatlan vergődve, hányta vetette magát a hosszú téli éjszakában s
szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére… De
se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak
üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat,
lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit
megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.
Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:
Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos
öldöklő… Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay
Bálintot a mult esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték
maró méreggel s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek
kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a
fejedelemséget… s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették… S a
Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal… s magát
Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kivül
valamit: de Kátai kancellárt úgy-e darabokra is vágták, úgy hogy
felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a dirib darabjait, hogy
eltemettetni valója legyen az urából… Hogy ő is ennyit hagyjon magából a
kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos jó szerelmes asszonyának?
vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért,
türödelméért…
Könny borította el a szemét s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő
ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyürve a bársony párnát; ezt is a
felesége varrta, himezte őneki s soha nem feledte utána küldözni s
inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele… És a
gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát, s
harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs
ennél nagyobb jó a hazára s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan
nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő…
Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el,
hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek s azt harsogva, ropogva
elroppantották, még morzsája se maradt s… kinek lehetne belőle kára…
Azért mondta, hogy őtet persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet s
tegye ezt vele!… de hogy?… hiszen soha el nem lehet titkolni… mit ér,
hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva s nem volna, aki
bosszut álljon érte, ha csak valaha a Lengyelországba szakadt
Báthory-ágból nem jönne bosszuálló, – de hiszen, még ha nem ő mívelné
is, akkor is mind ez világ széles Európában, mind azt hirelné, ő tette s
gyermekei nevén tapadjon-e?
Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha
többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna s meg is lött volna: a
nyelve a szájpadláshoz ragadt s vetette-hányta magát s fulladt a belső
hévtül.
Csak ő ne szólott volna: de szólt, azt vetette oda: legjobb reá menni
urakul s karddal… Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország… Ő kész
az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van s nyitott szablyával
körülötte…
El fogják beszélni, itt is, ott is meg fogják mondani s akkor neki vége…
Csak feleségének hirével ne legyen.
Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt.
Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a
magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.
Feje kábult volt és nehéz, el is határozta s el is ment a
borbélyműhelybe főt mosatni.
A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem
mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga,
fogadkozott magában s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára,
Erdélyben vagyunk s itt hamar lába kél a szónak s a főnek…
A borbélynál ott ült a fiscalis direktor, Kolosváry János deák. Ez is
isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a
közvádoló… Uristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s
egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember
gondolatiba belenézni nem tud: ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön
perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül
való irást…
Még el is mosolyodott rá.
Egyszerre végeztek velük a borbélyok s mikor szép tiszta fővel,
megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát
letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha
összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.
Ahogy a piacon keresztül mentek, s a fejedelmi palota szemükbe tünt,
megállottak s nézték a házat:
– Kiket tesz ország tanácsának! – mondta hirtelen, váratlan a direktor,
– szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat s most megint Kamuthy uram
ugrál…
Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.
A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:
– A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett… Uramisten mire jutunk,
ha efféle emberek végzik Erdély sorsát…
– S várjon az ember békességet – mondta Kornis szokatlanul bánatosan.
– Ez mind így van Erdélyben, – dörmögött Kolosváry, – itt mindenkor
nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak…
Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:
– Mind országostul elveszt ez lator.
A fejedelmi palota előtt állottak s annak az ablakaira néztek fel. A ház
ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok
töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.
– Annyi gazda sincs Erdélyben, – mondta a fiscalis director – ki a házat
meggyógyítsa.
– Nincs gazda, nincs gazda – legyintett fel Kornis egyre kevesebb
óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az
éjszaka megjött s most az ablakon át megütődve nézi őket.
– Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki
poraiból megélemítse az Főnikszet.
Kolosváry direktor kimondta:
– Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás
fejeszakgatásában: hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm…
Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ
halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.
Csak ennyit mondott:
– Talám még az is meglösz…
De most elhallgattak mindketten, érezték, hogy tovább mentek a
kelleténél.
Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó
lóval s utána lovasok kis csapatja. Kiváncsian néztek oda, ki lehet az s
felismerték a Bethlen Gábor színeit.
A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy
süvegemeléssel köszöntek neki s ő fejbólintással fogadta.
– Bátor asszony, – nézett utána a direktor ahogy elment a szán s fejét
csóválgatta – éjszaka idején útnak indulni…
Kornis szíve elszorult: az imént már ép Kendyről akart szólni s
kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott:
kálvinista ez s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után
úgy néz… Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon
is valami praktika…
Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a
rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia
előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni,
mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskay alatt s most
Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb
volt.
Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy
itt a fejedelem.
Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.
Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében
visszavonulásra fordult, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az
életet, a nyugalmat, még semmi sem történt… meg fogja vizsgálni s máris
máskép nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai
vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat…
A nagy palotában már sokan ott voltak s ő szorongó érzéssel őgyeledett
bele a tanácsurak csoportjába.
A fejedelem hirtelen megjelent köztük s ő megütődve nézett rá: olyan
friss, fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott s nagy szemei
lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla s mindenkinek kisütött az
arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.
Sorra kezet fogott s az érintésével mintha megváltoztatta volna az
emberek belső állapotját, elmult mindenkiben az aggodalom, a háborútól
rettegés: »Minden jól megy főispán uramék«, »fenn jár a zászló, fennen
repül már« s más ilyeseket mondott s úgy eltörpültek mellette az aggódók
s úgy felsodorta őket a szilajságával.
Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte s azt
mondta mindenek előtt: »Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot
megvenni«.
Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű
arcot ölteni s érezte, hogy minden szem rajta függ s szörnyű kétség
háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi…
Bethlen nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de épen kész volt, hogy
felmegy a palotára, mikor jelentik, hogy a felesége itt van.
Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról,
egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű
télben… Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda,
lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas
karjába ölelte, úgy vette ki a szánból s boldogan csókolgatta
hidegkicsípte arcát:
– Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni,
farkasok, medvék meg nem ettek…
Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most
didergett, gazdaasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje
nem látta s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, ő hátraejtett
fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a
macska kimozgatott s azt mondta válaszul:
– Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik
valakinek…
Bethlen felpillantott s meglátta a tető alatt bomlott falat, nevetett,
no nem olyan nagy a baj,
– Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy s nincs bajod
szivecském…
Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani,
zsibbadt volt és didergett, Bethlen folyton nézte az arcát, be nem
tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen s
ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen bajtól,
amit még nem tud.
– Hamar tüzet, tüzet – nem volt meleg a belső teremben, mert el készült
hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett
felszítani, füst is volt, az asszony csak belebujt egy nagy zsöllyébe a
kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára s a fellobbanó
tüzben sütkérezett.
– Hamar borlevest, enni-innivalót, – rendelkezett az ura – minden
meglesz szivem, csakhogy te itt vagy s nincs semmi bajod, hogy van a
fejedelemasszony Görgényben?… Vessétek az ágyat, rakjatok a tüzre,
melegítsétek a vánkosokat…
Az asszony lassan elmosolyodott.
– Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.
– Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te,
kellett ez?… s nem féltél a vadaktól?…
– Féltem, – mondta az asszony s sírósnevetve dugta a fejét az ura
karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös,
mint a beteg gyerek s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem
lett belőle…
Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem birt sem maradni, sem vetkezni,
az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé,
dunyhák közé, lankadtan s ernyedten eresztette el magát s fogta az ura
kezét.
Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:
– Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán, – mondta suttogva.
– Ne menjen el kegyelmed ma hazul – szorította meg az asszony az ura
kezét.
Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:
– Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom… Mondd meg a fejedelem
őnagyságának, hogy megjött a feleségem, kérem grátiáját, délelőtt nem
mehetek föl a palotára.
– Délután se, – suttogta az asszony – soha többet, soha, soha, soha
többet!…
Bethlen intett s a deák sietve elment.
Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a
könnyeket.
– Rossz ember az, – rossz ember az nagyon, – mondta, – az a szegény
fejedelemné, az a szegény asszony…
A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára:
– Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén
s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak buzáját…
Bethlen ijedten kapta föl a fejét:
– Az én buzámat! – kiáltotta.
– Igen.
– Az én becsületemet!
Az asszony indulatosan sírt.
– Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől
venni, ki merte azt…
– Ő… Ki más?… lefoglaltatta Kamuthyval a háború javára…
Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.
– A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel… –
morogta aztán.
– Ilyen ember, lássa, ilyen ember! – szólt az asszony – most valahára
meglássa s maga még mostan se látja…
Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a
váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem
tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz s ebből immár
csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga
szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek
tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk s még nagyobb gonddal a háborúra…
– Báthory nagy ember – mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen,
makacsul fordította el a fejét s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.
– Az. Rabló.
Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:
– Urak fejedelme.
– Rablóké, – lihegte az asszony.
– Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők…
S lassan folytatta:
– Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes
alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi… Ha
Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell
számolni… A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött
mindig elérhetetlen magasságban legyen… Báthory nagy politikáju ember,
nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör,
hogy ha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte,
messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér buza egy igen
komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfuvás.
Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra…
– És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?
– Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarább mint magam reméltem…
Még nincs két hete, hogy igértem s már Tordán van a buza…
– S mikor lesz Kolozsváron?
– Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt
tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a
felelősség nem rajtam van, hanem azon aki a végrehajtást megakadályozta…
És a fejedelem mikor tette, bizonyára tudta mit cselekszik; tudta, hogy
a szegény népet maga ellen ingerli… A fejedelemasszony neve áldott marad
Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot…
Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle
áradó nyugalom csillapította le: érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély
a be nem váltott igéret miatt s lecsillapodott.
– Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen
kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi
lépésétől fog ugyis függeni. Mert vagy sikerül a had s akkor a győzelem
örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül s akkor egy
ilyen parányi ok elvész… Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit s
az országban ma már nincs csak két fajta népség: akinek birtoka van és
úr: az mind az ő megadományozott fizetett cselédje, akinek semmije
sincs, járom alatti szolgája.
– Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse, – szólt
fellobbanva az asszony – pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint
annyi éhest jóllakatni.
– Erre kell a háború… Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az
éhes ember s az éles kard… Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa
saját dicsőségszomjúságát s jóllakassa az embereket… Máris sok a
katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?… majd a más
kamaráján megelégülnek…
– Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba, – kiáltott az
asszony – ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyujtsa fel?…
Bethlen lehajtotta a fejét.
– Igazad van édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem
lehet, csak megérteni s amiben lehet minden erőmmel segíteni az
országot… Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene
nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait s megnézem, mi
fordulhat jóra… Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain
kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak,
hogy azokkal muszáj minden nap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni
cselekedete csak egy első lépés, utána jön ugyanez Brassó ellen, a
Székelyföld ellen s mi ellenünk, amint már láttuk az elmult esztendőkben
Mihály vajda alatt… Ha háborunk sikerül (és nem tudom miért ne
sikerülne), elég jó vitézink, vezérink s erőnk van hozzá s a
fejedelemnek mégcsak ez a harminc szekér buzáról való rendelkezése is
azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja
végrehajtani a dolgot… Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert
ott már torkig vannak Serbán Radullal s meg vagyok győződve, hogy igen
meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád
cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.
Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus
lelke lassan betöltötte őt, mint az isten igéje a templomot, de azért
hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly
távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a
nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy
rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos
tevékenység folyik s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett
mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése… Már látta,
látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak
szakadni s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él s csak epedni fog s
dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérezése kongott
ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását
érzik már, hiába predikál a pap oly bölcsen és oly igazakat…
– Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem…
Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit,
ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az
életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, az életet, a gyerekeket, a
gazdaságot: de őt magasabb erők kötik le s nagyobb rendeltetés, mint egy
család sorsáról gondoskodni s már félt, félt a kitörő vihartól, mely
minden percben fenyegette életüket… Igaz, az asszony ezt az életet
jobban elvégezi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de
bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és
keserűségre, nem segíthet rajta… Gondolatai részesévé, belső tagjává nem
teheti s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő
koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát s nem veszi magába a
szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti…
– És nem kell ez az élet! – kiáltotta az asszony – nem leszek özvegy!
élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való,
minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem
nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy
nem fogok senkire szorulni, de hogy én belőlem éljen egy férfi s ő csak
kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál,
hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje és
mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem és senkitől se
kap semmit, csak én tőlem…
Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az
ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő, hideg s ellenség.
– Nézd kedvesem, – mondta csöndesen – mikor elindultam az életre, semmim
sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik
voltunk?… Egy nagy cifra füst vett körül s ma mégis a mienk az dévai
uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész
hazában… Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem
panaszkodhatsz, hogy…
– Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok
mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak s én
itt szenvedek és nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb… – a
szemében könnyek voltak s nehéz levegő telepedett a szobára…
A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a
fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán
erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és
rugalmasságát…
Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy
bozontos fejet:
– Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember… evvel az
életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz
lelkek ezek… Aki igy fél a feleségitől, így el tudott vele bánni…
Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata s
kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön
saját bajától.
– Báthory vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált… – mondta
megvetően az asszony, férje fejét simogatva.
– Zsigmond titkos beteg volt, – mondta az ura – Zsigmond szerette volna
a feleségét, de nem tudta…
– Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete
beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni… Ez, attól fél, annak a
becsületes, hűséges jó szemétől!…
Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér
fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant
benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén
még ő is ellene szegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még
ezerszerte kevésbbé bírja megérteni az idegen lényeket… Szép és ostoba
nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság… Most azonban
nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte s
óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az
asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel
tudott kiérdemelni…
Felállott, az ajtó závárát rátolta, s visszajött:
– Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak…
Az asszony energiátlanul feküdt s egyszerre két, fészken ülő,
szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét s
párázott belőle a kivántató jóság…
Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme
előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.
A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön
tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is, ezt az ügyet
ismeri s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja s
legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta,
Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb
dolgoknál nem lehettek ott, Bethlent felhivatni sem engedte, Kornis
megérezte, hogy tart Bethlentől s talán azért siet annyira, hogy addig
mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet… Kornis
nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma: igaz,
lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is
tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van…
Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez
Thurzó nádort s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is… A
királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát…
Mért gyüjt sereget Forgács Zsigmond Kassán fejül s Thurzó Szaniszló: mit
akarnak a portai követséggel s mit vittek ajándékba a nagyvezirnek,
kajmekámnak mit s a kapitihák kik s mit mívelnek… Csakúgy ömlött a
kérdés s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló
vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna… Most megértette,
milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat
körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra
vetik s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyülésbe vitatják
s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem
találkozik az uralkodás dolga…
Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is époly biztos módon tudják
az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa…
És a tanácsurak, főispánok, össze-vissza mint egy kavarodás: referatumot
tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt
mind tudni, fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Dobokamegyeiek
szavát, mikor a Háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az
egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi
írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel
s a módvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik
panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról,
elhajtott barmokról, s osztályos atyafiak istentelenségéről s mind
meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el
s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről
s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik
is fejedelmük s lengyel volna… Moldva, Oláország, mind ki vannak terítve
s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a
védtelenek ordítása, felgyujtott falvak füstölgése…
Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert mindenuntalan közbe
tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy
Forgács Zsigmond korrespondentiát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a
lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja,
elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása
erősbödik, vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik…
Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte,
ezer szerencse, hogy oly messze van Radnóth Szamosújvártól, ezt mind a
felsőországiak csinálják…
De mért? mért nem vallat a fejedelem? ez nem bántja, mit írt Zolkiewsky
Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak,
hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora
lehet, a Csáky Krisztina anyja lengyel lány s Kendy így egész
lengyelségnek sógora…
S Kendy milyen bátran jön megy, a fejedelem minduntalan hivatja,
tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését,
a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos
kamarák, élelemrekvirátiók számadásit s ez úgy jőmegy, az ember nem
hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nem egyszer érzi kezének ideges
mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással
behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.
Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák
dolgát s végre is szólt:
– De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová
leveleket?
A fejedelem egyszerűen, nyilt szemmel nézett rá:
– Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?…
Olyan bátran, egyszerűen s nyiltan állt, Kornis hitt neki, hogy ez
semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jól esett ez a nyugodalom,
s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja a Kendy dolgát.
– No Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk,
– mondta a fejedelem nevetve.
Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják,
inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet,
csak hogy kimehet.
– Az ebédnél két asszony is lesz, – csapott vállára a fejedelem, – két
szép asszonyok s főasszonyok pedig!
Ki lehet az, tünődött magában Kornis s ahogy kiszabadult a fejedelem
boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélekzett, szitkozódott, nyújtózkodott;
legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte,
tudta, hogy minden szem rajta van, irígykednek s feléje húzódnak az
emberek; mi ördög ez? de hizelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem
legtitkosabb kedves emberének.
Kendyvel a grádicson találkozott.
– Rakjátok a tüzet, – morogta halkan Kendy.
A vér a fejébe s az ijedség a lábába szállt:
– Eszeveszett bolond, hallgass, – mondta neki nyersen, – jól vigyázz,
mert alattad a máglya!…
Kendy különösen s gyanusan nézett rá:
– Ma estve még szólunk egymással, Bold!
– Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.
– Magadban?! – mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.
Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni…
Megborzadt:
– Vidd magadnak Újvárba, – morogta s elfordította szemét; a fényes
nappal józanságában iszonyú rágondolni is.
Kendy kicsit gondolkozott:
– Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba… de jössz te is.
– Mit faggatsz engem! – pattant fel Kornis szokott hetyke hangján, –
nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott
leszek… Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát…
Elváltak s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja,
majd valami közbejön s nem kell részt vennie… Mikor kijött a
fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de
most a konyha felé ment s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a
fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanukat szaporított volna maga
mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de
haza, haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes
feleségéhez…
Kendy azonban folyton szemmel tartotta s mikor az ebédre gyültek, Kornis
egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni…
Beteg volt s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott
eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak s látta
Bethlennét és Dengeleghynét.
A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok
levén, egész nyiltan gyűlölték egymást.
A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a baloldalára
vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak
kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak
hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.
Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki,
visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem
is hallották a bókolásit s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi
hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.
De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos, vagy hódoló
lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.
– Hiába gőgösködsz, – mondta Bethlennének, – nem vagy Károli Zsuzsánna,
csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél s ezt nem
szabad elfelejtened.
– Palotsay Anna is akkor született? – vágott vissza Bethlenné.
Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó
kis lány akart maradni, s oly rendes volt, síma volt a haja is, mint egy
kislányé, még pingálva is csak ép egy parányit: de most elárulta magát e
nevetéssel.
A fejedelem nem haragudott meg:
– Palotsay Anna? – mondta, bort ivott s elnézett messze, tünődve s
furcsán, – Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben,
mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis
piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat,
kivirított a virág… Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta,
nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére
van: nekie diadémum kellett…
Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte
betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt,
fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra
ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.
Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:
– Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe… neki csillogó korona
kellett, nem csattogó csók… megkapta: örüljön neki… még mit akar, ő a
fejedelemné!…
Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:
– És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval,
akkor most mi volna? hogy volna? akkor valaki _csak_ az övé volna?…
A fejedelem kajánul felnevetett s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:
– Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom,
illatját felszívom…
– S elvetem a porba.
– Igen… – húzta a nyakát mint egy rossz fiú, – de ha egy drága forgót
pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba
iratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész…
– Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni s ki diadémum.
A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.
– Igen…
Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss
volt s az összetüzés kivirágoztatta, de gyönyörű íves metszésű szája
gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:
– Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem
teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se
kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.
A fejedelem galád kárörömmel nevetett:
– Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az
asszony nem ember, de asszonyi-állat!… – s a Kornis szemébe kacsintott,
amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta mért.
– De bezzeg a férfi, az aztán ember, – szólt Bethlenné csöndesen, – s a
férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy
nem: de mit tegyen egy asszony?
– Mért lett asszony? – kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak
szájára kiadva s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.
– Én sokszor szeretnék asszony lenni, – mondta a fejedelem: – folyton
égni, égni, rohanni, űzni, hajtani?!… Jó volna megülni, várni,
ellágyulni… Kapni, zsarolni, kínozni…
Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt s egyszerre úgy
érezte a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített
vad élethajszájában… E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen
bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni biró kemény embert:
kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha
haját megsimítani, bolond részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is
tudná fordítani sorsát…
Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent,
imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet…
Báthory ivott s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant:
– Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!
Kornis belesápadt; ez váratlan!
– Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé,
inkább árkon-bokron át Radnót, Széken át… Kancellár uram velünk jő,
Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.
Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek a merre akarnak, Bethlenné
megérezte, milyen más az ő ura s már sajnálta percnyi szerelmét, mit
rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag, tesz s
mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga…