A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával,
a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő
se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes,
megborzad az ember, még a lelkek se járnak…
Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján,
bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná,
hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony
szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszodva borzong
bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan s
mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a
német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e
szívvel…
Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a
mindavilág, megettem a kisded ország…
Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.
Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem
kését ragadja: itt a vad!
Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű
nagy fekete vadkan.
Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara
véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító
dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el
embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el
oldalt, mintha a föld rugná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel
elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti… s az ordító állat
eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt
megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn
elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen
gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és
iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a
bemenetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az
iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a
hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű
koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a
nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő
jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most
éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul,
szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe
lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban
szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.
– Kurr, – ordít ez felhördülve s elugrik, de későn; remeklése után való
kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a
vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul,
lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék,
fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre s vérével életet sír a
semmibe…
Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét
beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy
vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s
az ember dög, semmi…
Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra
nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot…
S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága,
lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó
élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses,
emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre…
A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné
kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze
veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta
el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval surolta, mosta magáról a
foltot.
Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé
a vad csapásán, óriási szökésekkel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány
teteménél… Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette
lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott,
úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény,
aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt…
Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú,
búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az Isten… ezt a
dolgot… Hát így fog menni: leghűbbjei árán?…
Ökörszarvkürtjét fogta, belefujta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött
szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg
új jelek, hangok feleltek a távolból…
Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a
holt felett, fába… Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze,
arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta
magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt…
De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek
előtt, nagy lett s kemény.
– Sárkány apó, – ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon
kiült az ijedség a nagy erdő fenekén…
– Saraglyát! – mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a
kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s
rá a tetemet.
– Adjatok neki egy Miatyánkot, – morogta a fejedelem, s az arcok rögtön
megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a
halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.
– Hejaj, – sóhajtott fel utána a fejedelem s körülnézett hű emberein, –
nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom,
mindenkor meghalt volna értem… de azokrul nem tudok… semmit…
Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily
nehezen veszi a szegény halálát, szomorodva kíséri a testet: mék úr
tenné meg ezt? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is
Erdélyben!… Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjával… Más mit
vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a
halálával… de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok: ez a szegényt
is embernek veszi…
Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal
egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos
egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.
– Pusztítsátok el! – szólt keményen a fejedelem, mintha erre felelne, s
uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka
látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták
cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy
legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről…
Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc
mulva kutyák konca volt minden miszlikja…
Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.
– Ki a vendég? – kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az
udvarban.
– Egy főasszonyság, nagyságos uram – mondta a csatlós s elvezette a
lovát.
Erre sietve igyekezett elbujni véres ruhájával, arcával, aki meglátta,
mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.
Mikor egy óra mulva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem
volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a
zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra
váró fiú.
Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel
ismerte föl; unokahuga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy
Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett
szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony
mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.
– Isten jónap szép hugámasszonyom.
A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis
fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre
lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha
játékszer volna az egész asszony.
– Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, – mondta fesztelen nevetve, –
szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.
Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a
fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap…
– Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, – mondta hirtelen.
Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami
azonnalvaló meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton
kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.
– Török Katával nem lehet játszani, – mondta – Török Kata egy komoly
matrona, mint szegény özvegyekhez illik.
Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával
ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty
diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér…
– Szegény öreg cimbora, – mondta s leült az asztal mellett, előre
hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész
testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös
virágnak.
– No csak hagyjunk békét a holtaknak, – hárította el a kínos kegyeletet
Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, –
maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.
Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt,
olyan kicsike, mint egy kisgyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis
madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy
kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.
A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés
szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent
isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyekezett
szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe… Semmi se
jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van
benne belől…
– Mit parancsol nagyságod, – mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve.
Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis
megkínzott asszonynak csak sirdogálni illik.
A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy
falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a
rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint
egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr
s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött
fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a
szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a
harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete volt…
– Nem vagyok éhes, – mondta nyersen, – szomjas vagyok!…
A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné
megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett,
hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s
hogy a könnyeit letörölje.
Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fejedelem Török Katát s nagy kívánó
szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt
szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot, csodálta s kíváncsi
volt rá.
– Szépasszony hozott a kötőjébe, – mondta Török Kata túlságosan – nekem
itt épenúgy helyem van, mint akárhol – s az orrocskáját megmozgatta,
mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, – épenúgy helyem van
nekem itt mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken…
A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.
– Minek?! – mondta s az egész arca elképedt… Ezt ma hallja először, hogy
valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.
Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.
– Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból
állani, – negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.
– De milyen búzát?
– A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra,
eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.
A fejedelem elkomolyodott.
– Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!
– Hát Görgény?
– Görgény?!… – ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! de eltakarta a
gúnyt s csak azt mondta: – Görgényben nem terem negyven szekér búza,
legfeljebb cigánymogyoró…
Az asszonyka a vállát vonogatta.
– Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent
asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári
szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes
nagyjó mivelkedet vólt… Nagy jámbor asszony…
A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett
Török Kata s azt mondta:
– Nagy… nagynak nagy… – dörmögött a fejedelem.
– És jámbor, – szólt áhitatosan a nő.
– Elég jámbor.
– Hát az ő búzáját viszik…
A fejedelem legyintett:
– Na az övét nem viszik.
– De bizony azt mondták az övét viszik… A cipót se a magáéból süttette:
a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!… Ezt is, ha nem az ő
birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja… őtet áldják érte, azé a
dicsőség, aki adja, akit istenítenek érte…
A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot
játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát
Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy
mégegyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel
benne, az ajkát rágta.
Kamuthyné bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül
megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele
volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s
belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.
Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.
Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el
kezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott
szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyüjtötte.
– Bethlenné asszony is megjött Dévából, – mondta.
Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.
Dengeleghyné csöndesen szúrta:
– Izzad is most főkapitány uram.
A fejedelem kíváncsian nézett fel.
Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség,
bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal,
főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan
szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett,
csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok,
amilyen tréfásak voltak.
– Én jól vagyok Gábriellel, – nevetgélt Török Kata, – unokatestvérem
után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de
Susánna! a bibliai Susánna!
A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az
nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, síma haja,
díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi
felsőbbsége… ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi
valaki mellette.
– Derék nőszemély, – mondta irígy fanyarul.
– Nagyszerűen tud sertvést hízlalni, – szólt ugyanolyan komolyan Török
Kata. – Mit nevet?… ez nem nevetség… ez komoly dolog… Erdélyt a
sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit ő hízlal, dufla
szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna,
felül is szalonna, középen hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt,
azt is ő hízlalja.
Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele
volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót,
de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak
pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette…
– Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is… a feőkapitánynak!
– Te bestye, – mondta a fejedelem, – hogy mersz te a feleségemről így
beszélni előttem?
Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet:
– Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát
tisztelem jobban, Károli Susannát.
– És engem? – szólt a fejedelem.
– Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagyságod, hogy a maga huga Bánfi
Diénessel soká fog együtt vadászni?
– Ő választotta, az ő ura – mondta a fejedelem elkedvetlenedve, – jó
vadász.
– Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász…
A fejedelem kedvetlen lett.
– Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.
Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s
nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:
– Beste lánya, ment volna Lengyelbe! – kiabálta, – ment ehhez a
ripőkhöz… ott van Lengyelbe a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln
mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona,
döglődik a király… de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem,
mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére… minden nevet rajtam,
hogy az erdéli fejedelem hugja hajdukkal s kocsisokkal adja össze magát,
de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit
vele kapok…
Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb
sebjeit rakja ki…
– Most nem szabad bántani, – mondta álnokul, – most nagy.
– Nagy? – kiáltotta Báthory, – felugrott s dühösen rágta ajkát. – Majd
elrekkenti, mint az többi ilyen félék…
– Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta…
Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:
– Imreffyné? – lihegte, – s az még él?
– S méghogy szépen!… Most varrassa a besztercei ruhákot.
A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az
előbbi szótól, mely Báthory Annára, hugára vágott, de uralkodott magán
és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:
– Tán a gyűlésre akar jönni? Tán ő is a zászlósurak közé tartozik?
– Közé, vagy belé, vagy alá… vagy fölé… – vihogott lehajtott fejjel s
fellesve Török Kata.
– Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagycsontú: de ő csak
hallgasson s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek
békjót rá.
– Mért haragszik rá oly igen Nagyságod?
– Beste boszorkány, – morogta a fejedelem s felvette a kupát s kiitta.
Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, minden szó után úgy reszketett,
mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva
nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e főgondok
huzkodásában, ő még megsendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig
merte, bujt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell fülével
megérteni s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert
szándékolatlan tanusága van e szókról.
A fejedelem letette a kupát s lázas, véres szemeit rémesen forgatta;
elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:
– Még hogy Ecsed… azt az egy szót ő ki ne mondja, hogy Ecsed… Ő néma
legyen, mint a sír s hallgasson, hogy Ecsed!…
Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre
biztosan megtudott, dagadó örömében igyekezett másra terelni a szót.
– Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdélyben… Megjüttek Posonbul, –
mondta.
A fejedelem laposan nézett rá:
– Te is sokat tudsz, – mondta dörmögve, fenyegetően…
– Nem szóltam semmit, – pillantott rá az asszonyka.
A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett
a csizmája alatt, fel volt dúlva s nem is tudta volna megmondani
pontosan, hogy mért, csak vad volt s búsbika…
Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyesegetését, s mikor a
fejedelem az ablakhoz állt és kinézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat
a tenyerébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle,
azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket
mind bele gyúrta a belsejébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat
pergett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a
háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját s kitalálta, hogy most
boszorkányoz, varázsoló igéket mond:… ahogy én nem élek köröm nélkül, ő
se éljen nálam nélkül… ne legyen nekie nyugta nyugodalma, mint a víznek
a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a fának a tűzbe: ne legyen
nekie nyugta, nyugodalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor
menése; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes
ételér, úgy fusson én utánam; ahugyan az éhes ételét körömmel is ássa,
úgy ásson engem éhesen ételnek ásson…
A pogácsát visszatette a többi tetejére.
– Honnan tudod? – fordult vissza a fejedelem.
– S mit?
– Találkoztál velek?
– Tordán.
A fejedelem tovább sétált.
– No? – mondta aztán s ránézett, hogy beszéljen.
– Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapja a fejem,
– mondta kuncogva az asszony.
A fejedelem révedező szemmel nézte.
Dühe elhomályosította pillantását:
– Akkor: hallgatsz, – vetette oda.
Az asszony kissé hallgatott, vidáman, bátran, fölényesen, mert tudta,
hogy övé, mert a nő, a magahatalmára ébredt fiatal nő, nem fél férfitól,
bár ifjú, bár öreg, bár lassú, bár tüzes legyen is az: jól tudja mért…
– No egyen inkább egy kis pogácsát, – mondta, – többet ér a Kata
pogácsája, mint az én csarálgatásom.
A háziasszonyka, varrójára hajolva, megrémülve s megdermedten maradt, a
vér mind leszállott a szívére, a tű megállt kezében s a torkán befult a
felsikoltás: ne, ne, ne…
A fejedelem dühöngött fuldokolva:
– Tudsz valamit, vaj nem tudsz semmit?
Dengeleghyné úgy játszott vele, mint macska a gombolyaggal, a férfiú ki
így kiadja magát, s erejéről, hatalmáról leszédült, ez nem más:
szerelemőrülés…
– Ha megeszik egy pogácsát, megmondom.
Kamuthyné elájult. Senki sem vette észre. Karjai lelógtak, mint a
hévütött virág: ezt nem, a bűnrészességet egy ilyen szörnyű
boszorkányságban, ezt el nem viselhette.
A fejedelem tovább sétált, fütyörészni kezdett s azon tünődött, hogy
mely igen jó volna most az a hüvelykszorító s vasszűz s hóhér ha kéznél
volna, akit a papok beszéltek, hogy Spanyolországban avval beszéltetik
az boszorkánynékat… Nono, de persze úgy, hogy kárt ne tegyen a hímes
tojásban, hajszála se görbüljön meg a drága asszonynak…
Valami kis neszre most Török Kata észrevette a Kamuthyné
rosszúlvalólétét, egy pillanatig ijedten nézte, aztán csengetni kezdett
a kis csengővel, ami az asztalon volt.
Kereky Feri jött be:
– Asszonyotok másmint vagyon? – kérdezte tőle.
Kereky Feri meg volt sértődve; mi köze neki az asszonyhoz s
hogymintségéhez, csak nagy szemeket meresztett, a fejedelem is
odafigyelt.
– Küldjétek be a vénasszonyt, – idegeskedett Török Kata.
Kereky Feri sietve kikiáltott, hogy mutassa, hogy nem őrá tartozik:
– Héj küldjétek be a vénasszonyt.
Török Kata észrevette, hogy a fiú személyében tévedett, annál
kényesebben, hangosabban mondta:
– Jaj vigyétek, vigyétek, vigyétek, hiszen oda van, le kell vetkőztetni,
ágybatenni – s idegesen nyafogott, nem mintha meg lett volna ijedve,
vagy oly nagyon hatott volna rá a betegség, mert hisz olyan idegei
voltak, mint a kötél, de ezt helyesnek tartotta, védekezett vele az
asszonyiság gyengeségének gyanuja ellen.
Mire egy kövér és ostoba vénasszony bejött s asszonyát nagy maflán
gondjába vette, akkorára ez már magához is tért, s kicsit szédelegve, de
maga erején ment el véle.
– Nem bírom, nem bírom el, nem tűröm ez fiatal kényeseket, mikor
ilyenkor így ájuldoznak, én nem tudom, én ezt a szegény Katát szeretem
halálig, anyárul való mostoha testvérem nékem, de nem bírom nézni, ha
beteg; olyan gyenge szívem van, inkább meghalnék érte, de nem vagyok
képes egy beteghez ujjal is nyúlni, – nyafogta, pityegte, magát
kellemeztetve.
A fejedelem, aki férfiszólás szerint durván, de belől annál jobban
megilletődve nézte a halálra vált kis nőt, hirtelen érezte, hogy ez az
asszony őt is így ott hagyná, ha beteg volna: »de én nem leszek beteg, –
mondta magában, – én nem ájulok el!«
– No ki vele! – folytatta támadóan.
– Nagyságod velem csak packáz, – nyafogott az asszony még mindig
ugyanazon a kényes hangon. – Egyen pogácsát.
– Nem!
– Jó: ha nem, nem…
– Nem!… Érted?!…
– Értem…
A fejedelem indult, hogy itt hagyja, mint… de aztán az ajtó táján a
lépése megbillent, ellankadt s az ajtótól sétálásformán visszafordult.
Török Kata mosolygott befelé, győztesen.
– Pedig megérne egy pogácsát, – mondta izgatón, szeme sarkából rálesve,
– mert hozzák ám Mathiás királytól »az Illustrissime Princepset!«
A fejedelemben felgyúlt az öröm s egyszerre mindent máskép kezdett
látni: hozzák?! hisz akkor más… az jó… akkor rendbe van… Nagyot
sóhajtott: hát ez is megvan: ezt eddig nem tudta elérni, hogy a prágai s
bécsi udvar elismerje őt felséges erdélyi fejedelemnek, vajda volt neki
eddig csak, vojvoda… Ez tud, ez az asszony… – gondolta aztán, – ez ám a
boszorkány!… az ebadta, s nem Imreffyné…
Hirtelen egyet gondolt, fogta a pogácsát s egy falásra lenyelte, Török
Kata hallatlanul elkezdett kacagni: rémülete, félelme szakadt el, mert
ha lassú rágásban kiderül az körömbéli praktika!… életre-halálra ment
neki e dolog…
Ugy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka
fejéren tündöklött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett
hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul
vicsorogva hajtotta rá a száját s az meg csak nevetett és nem volt ereje
tiltakozni se…
A fejedelem soká csókolta s rágta és mikor vérelobbanva el akart válni,
az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős s szoros volt,
magához ölelte s azt mondta:
– Még!…
A férfinak minden vére fejébe dagadt, ekkora hőséget soha nem érzett, az
asszonyt felkapta, mint a farkas a gödölyét.
Mikor feleszméltek, a nap leszállt s vörösen nézett be a sugár az
ablakon.
– A nádor találkozni akar veled, – mondta az asszony hirtelen, lágyan s
tegezve.
– A nádor!… – kiáltott a fejedelem… – Velem!… Találkozni!…
– Igen és pedig hamar…
A nagy bumfordi fiú kócos haját ujjaival hátraüstökölte, mámoros
mosollyal vetette el magát a kanapén:
– Találkozni velem… ugyan mit tervel…
– Nem tudom, de még ez márciusban akar cito, cito, citissimo… hamar,
hamar, rögtön.
A fejedelem érezte, hogy dagad nagyra, nagyra az ereje, túlnő, túlnő a
kisország határain, már jönnek, már jönnek, már mozdulnak az erők: a
hajduk már azóta lovon ülnek s hétfőn hajtanak Lugosnak lefelé s a nádor
megmozdult, mintha a messziből húzná valami őfeléje… Ez soha még nem
volt, hogy nádor találkozásra keresse az erdélyi fejedelmet… Most
összetenni az erőket, marokba fogni a gyeplőket s rá Konstancinápolyra,
rá!… Egy csapással a fejét a kígyónak, akkor aztán elomlik majd, szerte
hull majd az egész mérges, gyilkos, szorító rút sárkánytetem…
– Turzótól vigyázzon Nagyságod, – szólt az asszony.
Vigyázni?… Turzótól?… Hisz ismeri, látta Kassán Bocskainál, mint
követet, kurtanyakú, szakállas nagy csöndes ember: ez nem néz messzire,
ettől nincs mit vigyázni; mintha a lobogó fáklyának mondanák az
éjszakában, hogy vigyázzon az istállóbeli olajmécsestől…
– A nádortól nem félek, – mondta megvetően.
– Nono, pendellegény, mint Gabriel… Az asszony viseli a süveget…
– Asszony… Attul kell féljek, hogy odaát a szembelevő táborba asszony
dirigál?
Török Kata ott ült mellette, gubbaszkodva, egy öblös, párnás
gyékényszékben, mint egy macska, még a lábát is felhúzta maga alá:
– Nagyságod nagyon kicsinyeli az asszonyok körmét, pedig minden sült
almát asszonyok kapartatnak ki…
A fejedelem legyintett, hadd kapják, kinek kell a sült alma… friss, ép,
az igen; szekérrel, szekérszámra, magtárakat megtölteni buzával s enni
adni százezer katonának: az igen… Eszébe jutott a Bethlen Gábor buzája,
amiről az asszony beszélt, hogy Tordán látta: ez az a sült alma, amit
egy asszony ki tud kaparni, de ő majd ezt is visszaveszi…
– Nádor uram csak a porverővessző asszonykézbe, – mondta Török Kata, –
nádrispánné asszonyom mozgassa!… Ha a felesége ráparancsol, hogy be kell
kösse torkát, akkor kendőbe jár juniusban is s legjobb étkét ott kell
hagyja, ha nádrispánnéja félti nádrispánuram hasát… Ó, mely példás
házasság; gróff uram nem rövidítette meg az asszonyfeleségit negyven év
alatt se, de csak próbálta volna is!… Mindig otthon kellett neki
dolgozni, az asszony előtt még se volt becsületje, mert bárhogy
próbálgatták, egyik lány után jött az másik leányzó, s meg a harmadik s
hetedik: mindig mondta az asszony, hogy no ez egyet még kiviselem, akkor
búcsút mondok a szent matrimoniumnak s megmeg újra lány lett a
viseletbül…
– Van egy fiú, – nevetett a fejedelem.
– Van a vakarcs, annyiba fiú, hogy viseli a nevet…
A fejedelem úgy hallgatta; nem, e nélkül az asszony nélkül többet meg
nem tudna lenni, ez úgy belefészkelte magát a szívébe, az egész életébe:
egy-két órája, hogy jött s már mintha egész életen együtt voltanak
volna… Üdítőleg, felfrissítően, megszabadultan hatott rá az asszony
minden szava, mert minden szó mintha a saját elfojtott rossz indulatának
kibökkentése lett volna: ugyanúgy rosszat akar s kíván mindeneknek s
félszóból megért minden lehetséges s lehetetlen vágyat…
Kint nagy lódobogás volt, emberek érkeztek.
Kereky Feri bejött:
– Nagyságos uram, – mondta, – megjött az úr, Kamuthy uram, és
kancellários uram.
Az asszony felfigyelt.
– Jól van fiam, – mondta a fejedelem.
Kereky Feri el akart menni, de a fejedelem intett neki, maradjon.
Az asszony felállt, eszébe jutott, hogy okosabb lesz beteget ápolni,
mint mindjárt szájra adni magát.
– Megyek, megnézem a szegény Katát, – mondta – ó, hogy ilyen gyengék
vagyunk, mint a harmatok, – furcsán hunyorogva a setétben, odakacsintott
a fejedelemre s elröpködött, mint egy pillangó…
A fejedelem utánanézett, ahogy eltűnt a belső ajtón s nagyot lélekzett:
– No Feri fiam, – mondta s az úrfi vállára tette a kezét, – ennél jobb
ízű lelki testi emberrel nem közlöttem magam, mióta megvagyok.
Feri nagy szemeket meresztett s a zsebe felé nyúlt, a lajstrom után
kapott.
– Küldd be az urakat, – eresztette el a fejedelem.
Imreffy s Kamuthy természetük szerint, egyik fanyarul, másik vígan jött.
Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb
dolgokból, amit szükségesnek látott.
– Reggel lemégyünk Fejérvárra, – metszette el a beszédet a fejedelem s
magunk meglássuk a nádor izenetjét… – Kamuthy uram? – fordult hirtelen a
házigazdához: – kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben
eleget, Tordán valamelyes harminc szekér buzát visznek keresztül bé
Kolozsvárra. Ezt a buzát szállíttasd bé a tordai kamaránkba, így akarom
s így parancsolom, secus non facturus, külömben nem történvén…
– Igenis, – mondta Kamuthy s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a
fejedelem itt van a házánál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek
mindig annyi s oly sürgetős parancsolatja levén.
A kancellár boldogan hallotta a parancsot s hosszú lisztájára mutatott:
– Kivántam én is Nagyságodat erről informálnom, – mutatott rá egy
pontra… A Betlehem uram buzája most nem elpocsékolni való, hanem ha
csakugyan háborúra kell készülni, akkor kamrába gyűjtendő…
– Hozzatok már gyertyát, – mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta,
hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibujni nem lehet, menni s menni
kell.
– Bort! – mondta a fejedelem, – egy ital bort!… – No megnézhedd
feleséged elébb, – vetette Kamuthynak.
De az süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:
– Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga
kihull, – s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen…
– Kell is hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert itt vannak a
legatusok, – mondta egyszerűen.
– Posonbul, – szólt a fejedelem kényelmesen.
De Imreffy fejét lógatta:
– Lengyelbül.
Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán
kiegyenesedett.
– Lengyelbül?!
– Jarosláv uram maga.
– Jarosláv! Itt!… – a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. – S mi
hír?
– Más nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.
– Megdöglött a Kazi-Gerej?
A fejedelemnek minden izma lihegett s lángolt. Az asszony ijedten s
összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot
ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok
szagát.
– Béhozom az irásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul, – mondta Imreffy s
elment.
A fejedelem ott maradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó
lobogásban.
– Valamit mondanék Nagyságodnak, – szólt Török Kata s előre hajolt az
asztalon.
A fejedelem nedves szemeit rávetette.
– Mondja meg nekem, – az imént, – mikor én pogácsával kínálám, – mért
vött? s mért evett?…
A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.
– És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.
A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:
– Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek
a színje…
– És ha méreg van benne készítve?
– Méreg?… – a fiatal ember elképedt, – s ki készítene énnekem mérget?
Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.
Az asszony kitérően felelt:
– S nagyságod nem készíttetne-é senkinek?
– Én?… – kiáltott Báthory s fölkacagott kurta száraz nevetéssel, – én
igen!
– S ha e Jarosláv méreget hoz?
– Nekem?!…
Hirtelen legyintett.
– Még Bocskay élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!… már engem a
Stadnicki párt királylyá meghivott… taknyos kölyök voltam, tizenhat
éves… és megráztam a rohadt bordájú respublicát… De most fejedelem
vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet
Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi
császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld
tengerekig Dunáig… Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott
töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik…
Nagyot sóhajtott, nevetett:
– Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.
Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.