Az ebédrehívás mindannyiuknak jól esett, mert az ember megéhezik a sok
beszéd közt.
Kitüzesedett arccal állottak fel, hogy a fejedelem után az ebédlőbe
menjenek.
Az ebédlőház közepén ezüst mosdómedencével állott két darabontinas,
hosszú törülközőkendő vállukon. A fejedelem odament s megmosta kezét; a
többiek sorba álltak, hogy rang és kor szerinti rendben végezzék a
szokásos kézmosást.
– Kendy uram! – szólott a fejedelem s kívánta, hogy vele azonegy
medencében s együtt mosódjék, s az ő törülő kendőjébe szárítkozzék.
De Kendy ezt a kitüntetést úgy vette, mintha fogát húznák; mióta a
fejedelem a kancellárságról szép szín alatt letette, azóta e szótalan
ember sokat gyűjtött fel, sok epét s mérget: s pláne ma; tudta már, hogy
felesége miatt vagyon minden… A pap otrombasága is csak olaj volt az
eleven tűzre s fejefájdulásával jobb szeretett volna inkább pokolba
sántálni, mint asztalhoz ülni a fejedelem oldalán.
Az asztal elég szép volt, aranyhímzéses asztalszélcsipke csillogott
környöskörül s középen fehér abrosz volt felterítve. A szürke ezüst- s
óntányérok, a nehéz kupák s vörhenyeg-mázos boroscsuprok komoly s módos
díszt adtak az asztalnak, amely a fal tövében nyúlt végig a boltív
alatt, úgyhogy belső oldala a falig volt téve, csak annyival kiebb, hogy
mégis az inas végigmehetett a lócák mögött a falnál, belül. Ez a belső
oldal a tisztesség helye, az asszonyok itt ültek. A fejedelem az asztal
felső végén egymagában helyet fogott, háta mögött állván a kis Bárdy Pál
apródja, aranyos kardjával, melyet büszkén tartott a fejedelem fejénél.
A fejedelem intett s Kendy István őmellette ült le, csak azontúl ült
Kornis Boldizsár, Bánffy Pál, Kamuthy s Kornis György. Az asszonyok
férjeikkel ültek szembe.
Imreffynének háziasszonyi joga lett volna, hogy az asztalfőn a fejedelem
mellé üljön, de ő tartózkodással, az asszonyok után telepedett s így ép
az asztal közepére jutott. Maga mellé jobbról Géczyt, azontúl a hajdukat
ültette s az asztal alsó végén ült Szilassy János epésen s a többi
hadnagyok s udvariak összesen huszan voltak az asztalnál. Imreffy a
fejedelemmel szemben, a hosszú asztal alsó felén ült.
– Ez nagyon váratlan, – szólt finoman Kornisné, aki furcsán,
összeszorított foggal mosolygott, úgyhogy ajkait szétvonta zárt fehér
fogairól, – traktamentumot bizony nem vártunk.
– Csak szegénység, asszonyám, éhet elverni, – mentegetőzött Imreffyné, –
nagy szégyenbe kell maradjunk.
Ekkor mindnyájan felálltak s Foktűi Máté rövid imát mondott, mint pap.
Úgy telepedtek zörgéssel vissza.
– No lássuk a medvét! – mondta Kamuthy Farkas, fogát csattogtatva s
kivette a csizmaszár mellől az étszeres tokot.
A többiek is előszedték az evőeszközt, csak Kendy Istvánnak adta az
inasa át, a háta megől, a drága mívű evőszerszámot s feleségének is,
asztalon át a tisztaarany s trébelt aranyremekkel cifrázott nyelű
eszközt.
– Ó be gyönyörű, – kiáltott Géczy, messziről felismerve az olasz munkát.
– Hol vette Nagyságod e remeket!
– Lengyelkirályasszony keresztanyámtól nyertem, – szólt enyhe gőggel
Csáky Krisztina.
– Ilyet csak az italián fabrikátorok szoknak készítni, – beszélt Géczy,
aki örült, hogy van miről szólani.
– A mi szász míveseink is nagyon csudálatosakat tudnak csinálni, –
mondta Kornisné, nem hagyva a magáéit.
– Az olasz mesterek Nagyságod, – szólt Géczy, – ezüstbe és érczbe úgy
kiverik az Nagyságtok képit, hogy azt várná az ember, hogy
megszólamoljon.
De Kornisné nem egyezett ebbe:
– Én láttam, – mondta, – Zsigmond fejedelemnek képit írva, sok aranyakba
került, az leghíresebb piktorok csinálták, kit Prágába s kit Velencébe,
de bizony soha nem hasonlított hozzá.
– Velencébe? – kérdezte Géczy megütközve. – Hát volt Zsigmond fejedelem
Velencébe?
– Mér lett vón? Akart menni, mert az fejedelemséget is ott rúgta, –
kiáltotta Kamuthy, – de mégis meggondolta s nem ment el.
– Hát az festőmíves volt itt talám a fejedelemnél?
– Ó ugyan! annyi földrül eljönni!
Géczy nevetett:
– S nem is látta a fejedelmet?
– Nem.
– S mégis jól eltalálta légyen?
– Dehogy is, egyik oly maskara volt, mint a másik, a prágai olyan
szakállat írt neki a képire, urambocsá, egy nagy kövér szakállas vént
fabrikált a szegény árva fejedelembűl; visított a kacagástul, ki látta.
A cseh nagyon kövérnek, a talján nagyon soványnak metszette, az egybe
jól hajazott, hogy nagy orra volt mindenik képen, csak másmilyen
szabású, mint nekie vólt…
– Jaj, Nagyságod, – szólt Géczy, – a legnagyobb míves is, ha nem látja,
meg nem tudja cselekedni! Hogy süt ispékelt pávamellet a szakács, ha nem
is látta szemivel se a pávát?
Az étekfogók felrakták az asztalra a fehér kendővel letakart tálakat.
Kristóf deák ekkor hatalmasan elkurjantotta magát, szertartásosan:
– Asztal rendtartás: első étel öreg tálra, Tehénhús tormával, másodétel
Bárányhús ecettel, sályával, harmadétel Borjuhús éles lében, lemóniával,
azaz citronnyal.
Csörögve, zörögve nekiláttak. Mindenki abból a tálból vett, ami épen
előtte volt. Három ezüstkanál volt feltéve az asztalra, s ezt egymástól
sorra kéresgélték, hogy a szép szelet húsokat mártással meghintsék. A
lakájok a kenyeret sorra hordták, de csak a vendégeknek adtak, mert
erősen kenyérszűkibe voltak. A hajdúk örültek most, hogy a reggeli cipót
megkapták. Azután a poharakat töltötték meg, a kupákat, de senki sem
nyúlt világért sem hozzá, mert csak a második tálalásnál illik poharat
emelni. Ezt még maga a fejedelem is respektálta.
Vígan ettek s nagy falatokban, rágatlan nyelték a kemény húsokat, mert
az volt a férfias, hogy az étellel hamar végezzenek. Beszélni sem
beszéltek egyelőre, csak a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos
szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert
bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri
háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség
miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről
hoztak volt, a sok ember mia’ s már csak a jövő héten küldhet újért.
– No majd küldetek én asszonyomnak, – mondta Kornis György, – akkora
kősókat, csak a szeker bírja.
Kamuthy Farkas azonban cáfolta, hogy a hús főtelen volna:
– Nem vagyunk mink vénasszonyok, – mondta, – hogy a híg kását se győzzük
megrágni!
S neki csakugyan olyan fogai voltak, mint a farkasnak.
– Utálom is az német szokást, hogy a húst puhára főzik, mint a
kocsonyát, igaze az? – kérdezte Géczytől.
Géczy igenlette, mert Mathias királynak úgy kell megfőzni a húst, hogy
kés nélkül kalánnal is meg tudja enni.
– Akkor az már harmadhetes dög! – kiáltott Kamuthy Farkas.
– Én is eleget perelek a pácért, – mondta Kornis Boldizsár, – feleségem
asszonyommal, még az vaddisznó húsát is csak félig sütve szeretem,
nyárson, úgy érezem ízét; ha pácba rothasztják, akkor már nem étek…
A fejedelem nem szólt, pedig az egész társaság belekeveredett a vitába s
ilyenkor mindig fejedelmi döntés kell; ő azonban félig lehúnyt szemmel
ült, belőlről forrt a vére, szórakozottan rágcsált s egyre mosolygott:
mire a kikelet béjön, hol lesz már ez az egész csendesség!…
Kristóf deák, a második fogást hirdette:
– Asztalrendtartás, – mondta harsányan, – másodfogás: első öreg tálra:
Káposzta vaddisznóorrjával, más öreg tálra: Nyúlhús fekete lével, Borju
gyümölcsös lével, Tehén-nyelve kaszás lével.
Most aztán fel lehetett venni a serleget, vagy a két-három itcés
mázatlan bögréket, mindnyájan egymásra s az asszonyokra köszönték az
italt; a dámák szintén apróbb poharakat fogtak s belenyújtották a
nyelvecskéjüket, mutatták, hogy nem megy beléjük a bor, a világért se.
Ivás után mindenki ujjongott a tálakon, váratlan volt a bő étel s
kisült, hogy egyik vagy másik tál, valakinek épen a legkedvencebb
kosztja. Most már a tálak csereberélése is szabad volt s a szomszédok
odább-idább kérték a bőzsíros húsokat.
– Héjnye bárannyi kenyerem vóna, kivel bajszom feltörlöm, – kiabált
Kamuthy uram, – hogy fogok az asszonyomtól csókot kérni ilyen zsíros
pofával.
Mindenki hangosan nevetett s a fejedelem, mintha durván s dárdával
bökték volna meg, odanézett a Kamuthy asszonykájára, aki lángbaborult
arccal s lesütött fejjel nevetett az ura goromba tréfáján.
Ott is hagyta a szemét az asszonyon, a nagy háborus lázban elvesztette
előbbi nagy szívütését, de most egyszerre megint valami fájó, szorongó,
nagy vágyakozás támadt benne a nyíló rózsabimbóhoz hasonlatos fiatal
asszonyka után… Olyan tiszta volt, olyan egészséges s üde; nem is tudta
mi ez, nem is ismerte soha a szerelmes fájdalomnak ezt a szorongását, de
minél tovább nézte az asszonyt, annál kínzóbb volt valami odabent: hisz
ő minden asszonyt szeretett, minden asszonyt megkívánt, de ezt a kis
asszonykát, ezt nem úgy, mint mást.
Ezt fájdalommal vágyta, sírni tudott volna, ölébe borulni és sírni, mert
annyi baja s félelme van, úgy fárasztja s kínozza már az a sok minden,
ami felgyűlt az életében, ez az asszony hasonlít egy kicsit Palotsay
Annához, mikor még kislány volt s hasonlít Évuskához, aki megkorbácsolva
aludt az alvóházában s minden ártatlanhoz s szépsége valami remegő,
berzengő, ártatlan és gyanútlan volt… Mint gyermeket szeretné ezt ölbe
venni, karjára, mint a csecsemőt, gyermeket; gyermeket szeretne tőle
fogni, a karján érzi, milyen jó lehet, az erős, acélos bicepsében az
apai édességet, ahogy a parányi, édességes kölök kis súlya rajta
fekszik… Óh de gyűlöli az Asszonyt, aki nem tudott neki gyereket hozni,
csak gőgöt s fagyosságot… Ez igen, ez tudna, szinte síróra s nedvesre,
könnyesre ernyed a szeme sarka, míg csak nézi, nézi lopva s retteg tőle,
valaki észre ne vegye, félti elárulni; mintha minden elveszne abban a
pillanatban, amint idegen szemek felfedezték…
El is kapja szemét s mereven néz át az asztalon az Imreffy fakó arcába.
Elálmélkodását az asztalnál ülők mind figyelik s félreértik, mert hogy
Kamuthyné s Imreffyné egymás mellett ültek, nem tudják, kettőből
melyikre néz a fejedelem s hitték a régire… De Imreffyné tudta. Minden
vígsága s elevensége mellett is tudta már, hogy baj van: hiába játszott
s kacérkodott Géczyvel, hogy magára vonja a fejedelem féltését, ez nem
vette már észre, nem élt neki többet…
Imreffy azonban felállott s mindenki várta a hivatalos első
felköszöntőt.
A kancellár azonban nem poháremelni, szónokolni kezdett: némely
köhintések után így kezdette szavát:
– Serenissime Princeps! Domine, Domine, nobis semper colendissime… S
kezdte felsorolni, hogy a fejedelem hogyan jelent meg Erdély gyászegén,
mint a ragyogó cométa, az üstökös csillag s mint megnevelte már az
megtöretett hazának szerencséjit… meghozta a békességet, megadta a
munkában való lehetőséget, hozott erőt s nyugodalmat s mindközönséges
bóldogságot… De ezenfejül még a haza fiaihoz külön s egyenként is mely
nagy jókkal vagyon, mely nagy kegyelmét tanusítja s mely csodálatosképen
nem rest kimutatni szívbéli jóakaratját még csak e csekély alkalomkor
is, hogy mind a jelenvalóknak kegyelmességét tanusítsa…
Csodálkozva hallgatták, mert mindig jól esik az embernek, ha valami
ajándékot várhat, bár hozzá voltak szokva, hogy a Báthoryakhoz vendég
megajándékozatlanul el nem mehet… A kancellár a következő adományokat,
ajándékokat s kitüntetéseket sorolta fel:
– Kendy István, hűségeért, a fejedelem dolgaiban való serénységeért, az
országért való szerelmes törekedéseért megkapja Szamosujvárát örökös
ispánságul, firól-fira szállva s hogy fiatal házasságában szerencsés és
jóelőmenetelű legyen, megkapja felesége számára parafernumul az Katus
nevű rézágyút, hogy abból mint ujvári asszonyság számára pénz
verettessék…
Irígykedéssel elegy elámulás lepte meg a társaságot, de a kancellár
folytatta:
– Kornis Boldizsár, portai követségeért, a budai basával való szerencsés
alkuvásaért zászlósúrrá s az udvari testőrség főkapitányává, marsalkká
lészen…
Újabb elámulás: ezt még a hajduk is döbbenve vették: hogy? a fejedelem
személye mellé a legfontosabb helyekre pápisták ülnek?…
Kornis Györgyöt Szolnok Doboka vármegye főispánjává, Bánffy Pált, Kákoni
István uram betegeskedése miatt való visszahúzódása után ország
kincstartójává, s Kamuthy Farkast, Torda vármegye főispánjává nevezi ki…
Mindezek régen vágyott, sürgetett s szívbeli kívánságok voltak s mennyei
boldogsággal töltötték el, nemcsak a férfiak, de az asszonyok szívét is…
De Kornis György Désre és Kamuthy Farkas Gyalu várára várt forró szívvel
s hogy ez elmaradt, mind a kettőt kielégítetlen lázas vágyakozás lepte
el.
– Géczy András megerősítést kapott a máramarosi főispánságban s
azonfelül a tövisi udvarházat, kit a fejedelem pénzen vett, fődekkel,
szántókkal, rétekkel, malommal, vásárral, s hatvan jobbággyal…
Mindenki Géczyre nézett, csodálkozva s irígykedve, hisz ilyeténformán
akkor ez a sehonnai itthon van Erdélyben…
– Nagy András a hajduk generálisává s az udvari hadak vicekapitányává
neveztetett. Csonka Bálint hajdusági királybíróvá, s Foktűi Máté udvari
káplánná lőn…
Most a pápista urakon volt a lehűlés sora: a vad pap udvari káplán? s a
hajduk főméltóságban? s Nagy András vice lesz Kendy István mellett?…
Annyira összevissza voltak zavarodva, hogy megállott a kés és villa
mindenki kezében s tátott szájjal bámulták Imreffyt, mint valami
boszorkánymestert.
Őt se kell félteni, ő is megkapta a magáét: megkapta a mezei hadak első
generálisságát s hozzá nyomtatéknak Alvincet.
Kornis lángvörös lett, Kendy fakóbb: Imreffy hát mindnyájuknak felibe
kerekedett…
Kis ideig szertelen csend volt, akkor a fejedelem röviden s egyszerűen
szerencsét kívánt nekik.
Felemelte kupáját, felállott, vele mindenki s fenékig itták az
edényeket.
Mérget ittak valamennyien a borban, dühöt s kedvetlenséget: mit ér a
nagy adomány, ha a másnak, ebnek, még nagyobb konc juta…
Akkor a fejedelem egyenként kezet fogott s megcsókolta az urakat, aztán
sorra a megajándékozottaknak feleségeit is.
Kendy István látta, hogy a fejedelem Csáky Krisztinát nem homlokon, de
szájon csókolja, mélyet s iszonyút lélekzett, keze a markolaton volt, s
arra gondolt, legjobb volna most kirántani a szablyát s markolatig
átdöfni e bitangon.
Mikor helyükre visszaültek, az asztalnok fiúk leszedték a megfagyott
ételeket s újakat hoztak.
Kristóf deák azt jelentette:
– Asztalirendtartás: harmadfogás: öregtálra Borjúhús tiszta borssal.
Zöld káposzta májossal. Tejes étek. Apró torta.
Jó volt újra beletemetkezni az evésbe, mindenki tele volt valami
zavarral: ilyen felfordulást, mint ez adományzápor után, még ördög se
látott…
Az asszonyok maguk is ajakhegyét mosollyal pecsételék, mind úgy érezte,
az egész adomány, az mind csak a csók miatt volt s most nem tudták
férjükuruk előtt hogy fogják elsimogatni: a fejedelem minden asszonyt
szájon csókolt, kivéve Imreffynét, akit homlokon s Kamuthynét, akinek
csak a hajaszálát érintette meg. Imreffy nem látta, de Kamuthy ezt
kegyvesztésnek vette s megijedt, mi lesz Gyalu várával: ez a beste
asszony egész nap rá se néz a fejedelemre, bezzeg Csáky Krisztina tudta
megvesztegetni a szívét…
Imreffy most intett egy legénynek, aki ott állt a pohárszék mellett s az
rágyujtott egy virágénekre:
Áll előttem egy virágszál,
Örvendetes liliomszál…
Kis kertemben ékesen áll,
Bús életem!… egy virágszál…
Kis kertemben szép virágok,
Jó illatu szép virágok,
Tündöklő szép piros rózsák
Szomorúságos violák!…
Az asszonyok kéjes borzongással hallották a dalt, arra gondoltak, hogy
ezt meg nem fogják mondani otthon a pátereknek s a tiszteletes
uraiméknak, mert elátkozzák mind haláliglan, hogy mely bachanáliában
valának… ahol virágéneket fúttak…
A fejedelmet a dal egészen megváltoztatta. Eddig is tünődő s csöndes
volt, de most egyszerre sírni kezdett.
Baltenyérrel a fejéhez kapott, hátra vetette magát a szék karjába s
lehúnyt szeme alól szivárgott a könny az ének szomorú hangján…
Aztán felemelte az ujját s az énekesnek intett:
– Azt hogy: – s halkan elkezdte:
Titkosan szeretek!
Csak egyet kedvelek…
A dallos legény megbillentette fejét, elkezdte s folytatta a dalt:
Ki legyen…
s hol legyen…
én jól tudom…