– Ez az, amit referálnom kelletett kegyelmeteknek: hogy a moldvai
vajdáné Brassóba menekült, magával hozta fiát a hospodárt, az ártatlan
13 éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát s
követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassai bíró emberivel
egybe s mindeneket elbeszéllettek.
Mindenki néma lett: valóban nehéz idők, nagy jövő szele csapta meg őket.
– Nyolcezer aranyforint fizető alattvalónkat éjszakának idején ágyából
szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát
most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi
a moldvaiaknak minden bár egy fityingérő vagyonát.
– Ki kell irtani űket egy lábig, – rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét
rázva.
– Halhatatlan szörnyűség, – mondták a többiek is.
A fejedelem szabad folyást engedett a szónak s felállt Kornis Boldizsár.
Hosszan beszélt; ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságit az elmult
esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett
bárány… S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint
az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd
az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy
ki vagyunk fosztva s ma épen még kenyérbélink sincs…
Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a
dolgot s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a
dolgot.
De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor
felállott, csak akkor kezdett beleszédülni az indulatába: igazságot
követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott
neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképen azért tüzelt
annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik
mindent pápista szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé
kacsingatnak s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy
tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s
ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is
volt velük…
Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a
berzenkedőket s csak békét és csak a békességét prédikálta.
Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált s egyre azt
lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!…
– Ej mit ivölt kegyelmed, – fordult vissza a feje fölött ágaló s lármázó
Kamuthy felé Kornis Boldizsár, – egy székely katonát se adok az egész
Mulduváért! mind Oláországgal egybe!
– Tudni kell a dolgokat! – kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.
– A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?… – dühöngött Kornis
Boldizsár magából kikelve.
A bátyja ezt a szót felkapta:
– Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!…
A fejedelem fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele,
kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.
Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem
nagyon nyugodt s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.
Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:
– Nem adom véremet oláh kutyák ugatásaért.
A fejedelem így szólt:
– És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell vére s áldozatja…
– Arra ne is számoljon… – kiáltotta Kornis, de meggondolta, – a
kancellár uram!… mert az ország nem ül fel…
A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe
Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.
– Nem is számolok rá!… – kiáltotta, – sem kancellár uram!… Tudják meg
kegyelmetek, hogy nem akarom az erdélyi népemet rászánni! másmint
akarom, magam kőtségin s erejébül… Mit nekem Erdély! – kiáltotta el
harsogva borosszilajan, – nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak!
arra más birodalmakat kell keresni: ez a kisded ország csak egy
fölöstökömre való… megenni, meginnya…
Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga
is megigenlette s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett s
hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:
– Kancellár uram, hívja be az hajdúkot.
A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Im hát itt kicsinált dolog, kész
praktika az ország ellen… Hajdúkkal!… Most jött ki a lóláb… Hajdúkkal
akarja ez elfoglalni az országot?…
Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek
egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.
Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével,
félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem
bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.
Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán s annak a belső végében
egészen magában állt meg s összefont karral figyelmesen nézte mi
történik?
Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran, de nyugodtan
állott, balkezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már ő
nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát
s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi
szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni s érteni úgysem
lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük
nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell
búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már
erdélyi szokás…
Imreffyné teríttetett odabent s egy kis harapnivalóra hijta őket.
Hallgatva s kedvetlen fogadták el s immel-ámmal, szorongva csipegettek.
– Egregie fideles, nobis sincere dilecti, – mondta a fejedelem, a latin
szólítással visszaállítva a tárgyalás hivatalos nyugalmát, – Nagy András
uram, köszöntöm kegyelmedet, mint a vitéz hajdúságnak legelső fejét,
vezetőjét s parolája bíróját… kérdem kegyelmedet:… ha Erdélyország
fejedelme kardját kihúzza s leüti: és kiadja a szót, hogy: Ki
Oláhországra!… Mennyi kardot hoz kegyelmed az fejedelem mellé?
Nagy András megmozdult, előrebókolt bús bikafejjel, egyet vetett magán,
apró véres szemét körülhordozta az urakon, azzal fogta, kivonta
tenyérnyi pallosát s az egyenes nagy kardot, amit két kézzel kell
emelni, végigfektette az asztalon, de markolatját markából ki nem
bocsátotta s szólt:
– Nagyságos fejedelem! uram! nagyságos uram! Erdély fejedelme s
gazdája!… Nagyságos uraimék! Énnekem se szavam, se bötüm benne: de ez az
én kardom temintelen harmincezer hajdú s meg harmincezer paraszt
csákányt jelent…
– Isten úgy segéljen?
– Isten engem úgy segéljen.
Az urak némán ültek, hallgattak.
A fejedelem Géczyre nézett.
– Uram, Géczy uram, mit hoz kegyelmed az pozsonyi gyűlés felől?
Géczy előbblépett, Imreffy mellett, belől, a fejedelem felől s megállt
az asztalnál.
Síma módján gyorsan s bőségesen kezdett beszélni.
Szónoki formában beszélt, mint a Plutarchos orációi. Széles feneket
kerített s latinul beszélt, mert ezidőben komoly dolgot komolyan
megtárgyalni csak latinul lehetett s mindnyájan úgy érezték, fontosabb a
gondolat, ha deákul mondják el. Ha magyarul szóltak, rögtön dühök
lobbantak ki s káromkodásba fúlt a düh, de a latin nyelv iskolai
nyugalma az idegekre csillapítóan hatott, természetesebbnek találták az
okfejtést s az érvek csoportosítását.
Géczy nagyon kellemesen beszélt, nem mondott semmi újat, de e perc igen
alkalmas volt, hogy újra végiggondolják beszéde alatt az ország
szerencsétlen állapotát… Kiszakítva az alföld, a török parancsol benne…
Elszakítva a felföld, a német parancsol rajta… s itt a kis Erdély, mely
a török felé repes… »A magyar nemzet, Spectabiles ac Magnifici Domini, a
nagy Mátyás dicsőséges idejiben huszonkét nemzetnek tudott parancsolni s
ma nem bír saját magán uralkodni, Nagy Lajos fényes birodalma a
tengerektől a tengerekig terjedt s ma a hegyektől a hegyekig sem
terjeszkedik… S lássák kegyelmetek erdélyi uraimék, mégis kegyelmetek
nem is tudják milyen bóldog állapottal vagynak: kegyelmeteknek szabad
magyarnak lenniök… Kegyelmetek perelhet és osztozhat s civakodhat,
magyar a magyarral, de akik kívül vannak ez határon, azoknak semmi sem
szabad, de magyarnak lenni: az legislegjobban tilos!… Nekünk odaát,
szolgáknak s raboknak kell lenni… Itt az emberek az lehetnek, amivé
akarnak vagy tudnak, aki nemes, nemes lehet, aki mester, mester lehet,
aki pásztor, pásztor lehet: de odaát a magyar, ha gyűjt, csak arra
gyűjt, hogy aki jön, elszedhesse tőle… ott csak dolgozni, s hallgatni
szabad: jön a török, elhajtja barmainkat, jön a német, elszedi
rongyainkat… ott van békesség csak, ahol puszta a föld, mert ha híre
kél, hogy van egy falu, ahol még emberek laknak, soha semmi isten meg
nem őrzi a dúlóktól s fosztóktól… csak a jóisten tudja, mi lesz ez
világból, ha így telik a magyarság dolga, nem lesz szabad többet nevetni
s dalolni, csak sírni s jajgatni… Átkozott nyomorék az emberi fajta,
hogy ebbe is bele tud törődni s másra is gondol néha, nem csak a bajra…
Ha kegyelmetek tudnák mi az: hogy itt a magyari urak hajba tudnak
ragadni egymással, menjenek-e bosszútállni régi megbántó ellenségeiken,
vagy ne? hogy itt harmincezer s hatvanezer szablyát tudnak egybe
seregeltetni!… akkor áldanák az istent, mert odaát, a határokon túl, ha
valaki három embert tud maga mellé szerkeszteni, bárha földtúrásra, vagy
bőrkalapálásra, vagy kereskedésre: akkor már egy hét mulva rebellis kell
legyen: mert szűk az ég odakinn a magyar felett…
Oly közvetlenül s természetesen beszélt, hogy lekötötte a figyelmet s
elterelte az indulatokat s pillanatnyilag keserűséggé változtatta át.
Sóhajtások és nyögések kísérték szavait vagy legalább fakó és fásult
szomorúság, mint a temetésen, míg a pap beszél a halottról…
– Nádor uramtól jövök s eleget hallottam, asztal mellett, kupa mellett,
őnagyságaik beszélgetéseit… Hogy gondolják azt kegyelmetek Nagyságos
uraim, hogy a magyariak szablyát ne rántanának, ha jel történik: hogy
szabadságidő lett!… Itt van kész példa, Bocskai fejedelem dolga: ahogy
kiütötte a zászlót Biharba, az egész ország, Brassótól Pozsonyig,
eccerre lángot vetett; a németnek minden hada úgy maradt, mint egér a
fogóba; harcolni se kellett ellene, csak leszedni, akár az ázott ürgét…
Nem mondhatom: nincs írásbeli maghagyatásom: de én esmérem az urak
gondolatját s azt mondom kegyelmeteknek: csak kard kihúzva légyen s a
kard kézbe légyen! akkor mellettünk lesz az egész világ s hátunk mellett
az egész keresztyénység…
Báthory Gábor, a szavaktól megmámorosodva húzódott vissza magába: érezte
a lázat s lelkesedést, ifjú vére gőzt vetett, nincs, nincs hatalom, ami
többet visszatartsa…
Foktűi Máté azonban mint egy felrobbant lélek, tűz és láva dörgéssel
robbant ki közéjük, abban a pillanatban, ahogy szót foghatott. Már
másodnapja forr benne a kirobbanó düh, most aztán megeresztette dühei
zsákját:
– Szerelmes atyámfiai az Urban, nézzetek az hatalmas isten trónusára,
mely csodálatosság az ő míve: hogy kiterjesztette fejetek felett az
égnek firmamentumát s lábatok alatt megerősítette a földnek
fundamentumát…
Kornis Boldizsár is szólani akart, de látva, hogy ezt megállítani többé
nem lehet, visszaült s gúnyosan nézte a parasztok papját, aki iszonyú
hévvel öblögette a szokott papi frázisokat, míg elért a nagy rávallásra,
amit ki kellett magából üvöltenie:
»… az a hatvanezer szablya, azkit Nagy Andorás uram űkeme ígirt: az mind
Krisztus igaz vitézinek kezében vagyon, nincsen azok közt egy is, amék a
pápisták rothadt fekete fertőjébe fetrenkednék…«
Kornis Boldizsár nagy robajjal taszította hátra a székét s a fejedelemre
nézett: tűri-e az ő jelenlétükben ezt a lázadást. De a fejedelem úgy
ült, mintha nem is hallotta volna a papot. Lázban s mámorban révedten
ült: nem látta, érezte, a szilaj jövendőt s minden idegét felgyújtotta a
harc tüze… Akkor megrázta magát, mintha erőszakkal hozná vissza ez
világba, tollat fogott s egy papirosra jegyzéseket kezdett tenni.
A pap azonban egyre súlyosabban támadott s öntötte a kálvinista
sérelmeket:
– Ugyi Szatmárt megadták a nimet kommandónak, de csak, hogy pápista
papot a várba soha be nem hurcolnak, a vallást nem háborítják a
pápistaságnak berakásával és a templomok dispositióját semmiképen meg
nem sértik… S szemléljed a pokolbeli sátán mívét! jezsuitákat állítottak
a pápista urak mellé, hogy mint test az lélek által, az urak az ő
tanácsaik által cselekedjenek!… És még azonfelül collégiumot nyitottak,
hogy már a gyermeki lélekbe imbibálják az papismust, és a pápista
uraknak Bécsből nagy jutalmakat igértek, ki mennyi ajándékot küld az
collégyiomra… Ilyen időket értünk nagyságos uraimék!
Egy pillanatra szünetet tartott, a katholikus urak sápadozva s
lélekzetvesztetten hallgattak; hát ilyen hangon lehet beszélni a
fejedelem színe előtt? a kálomista urak, Kamuthy s Bánffy Pál is
hallgattak, de örültek: a háromnapos vendégség után káröröm elégült ki
bennük, hogy jön ez paraszt, s az ország gyűlésében így megtáncoltatja a
pápistákat, akik csak karácson előtt tettek nagy karakallát, mikor
Kornis Boldizsár országgyűlésében azt kiáltotta: »tik Luterek örültök,
de mi is pápisták nyolcezeren vagyunk még s majd mink kacagunk, mikor ti
a fogatokat csikorítjátok!« Akkor csak fővesztés fenyegetésével lehetett
elhallgattatni, most hallgat s fogát ő csikorgatja; azt azonban még
Kamuthy Farkas sem merte, hogy hangosan helyeseljen a papnak…
– Új feje vagyon az katholikus religiónak az jezsuiták közt, –
mennydörögte Foktűi Máté – aki kimondta s hirdeti, hogy a papismust nem
hűhóval s lármával kell trombitálni, mint Jakab János jezsuita idejében
Kassán: inkább a kis eklézsiákat kell megbontani: a fő és zászlós urak a
szegénység hitét s templomait szedjék el úgy sundám-bundám, csendes
módjával, a papi tizedet ne adják meg a reformata religión való
papoknak, majd így a reformátos papok lassan eléheznek s elkotródnak a
vidékrül, amibe erősen csalatkoznak a kutyahitű töröknél ajjasabb lelkű
pápista urak…
– Quis asinus ululat, micsoda szamár beszéd ez! – kiáltott s ugrott fel
Kornis Boldizsár, – azért vagyunk itt, hogy ilyenekkel traktáljanak a
fejedelem őnagysága jelenlétében?… Kövesse meg magát kend, s tegyen
lakatot a nyelvére… Ilyen szavakkal fogják az prédikátorfélék a szent
békességet plántálni?…
– Nem kelletik békesség, tűz kelletik s veszedelöm – üvöltött a pap égre
emelt ököllel.
A két Kornis és Kendy egyformán kiáltottak s velük Kamuthy s Bánffy Pál
is, egyik csillapított, másik tombolt, egy percen mult, hogy az urak
kardra nem keltek. A fejedelem a kannával vágta az asztalt s mindeneket
túlkiáltott:
– Silentium!… Parancsolom, hogy csendesség legyen… – Én békességet
akarok mívelni, jobbrul is balfelé, meg balrul is jobbfelé…
Lehűlve e szótól, alábbhagytak mindnyájan a lármával, de a fejedelem
folytatta:
– Nagyobb dolgok indulnak ez világban, nem lehet üstökvonásba kezdeni:
nem tűröm, hogy valaki más vélekedésbe legyen, mint én vagyok: s nekem
ország dolga számít: mind az egész magyarságra vagyon az országnak
szüksége, s nem csak a pápistákra s nemcsak a kálomistákra…
Kornis gőggel vetette oda:
– Oltassa ki akkor Nagyságod a bolond tüzet, akit pásztorok
gyújtogatnak, mer leég az egész erdő s süthetjük az makkot…
– Megmondtam kemeteknek már, hogy én ezt az országot úgy akarom tartani,
mint egy tündérkertet… s kardunk, és haragunk csak kifelé gyújtogasson…
Ezt mondom az uraknak s ezt mondom a hajdúknak…
Foktűi Mátét Nagy András félretolta. Nagy András már félt, hogy a bolond
pap szétrontja az egész reménységet: ha az urak összevesznek, még porba
pottyan a háború pecsenyéje…
– Nagyságos uram, – szólt s a hangja oly rendületlen volt, hogy mindenki
csodálkozva nézett rá s megenyhült a mozdulatlan higgadtságától: –
Nagyságos uraimék; kár a sok szójír; szóbeszídír… Mire való a?… Nem
arrul van itten títova! hanem arrul, hogy megyünk-i az olájra, vagy
megköszönnyük neki, hogy ujfent kezdik az Mihály vajda grátiáját…
Kamuthy Farkas nagyot kiáltott:
– Persze hogy errül van szó!
Még a katholikus urak is elhallgattak; egy percre nem látszott nekik
rossznak, ha a hajduk háborút kezdenek, legalább pusztulnak a verekedő
haramiák…
Kendy István vette át a szót s latinul beszélni kezdett; higgadt volt
már s lassan visszatért a nyugalom. Kár erről ilyen nagy erősen
gondolkozni, nem azért vannak itt együtt… majd az országgyűlés… –
mondta.
Ebben megnyugodtak s Imreffy ki is fejtette, hogy az országgyűlés már
egybe is van hijva, minél előbb Besztercére… – de azt nem árulta el a
kancellár, hogy a hajdúkkal már meg is szerződtek, hogy az országgyűlés
napjára nekik már Lugoson kell lenni…
Maguk sem vették észre, hogy eltelt az idő, s felhangzott a
konyhacsengő, amely az ebédet hirdette.
A fejedelem örült, mert végeredményben jól végződött a dolog, hiszen
nincs is semmi igazi ellenmondás, még jó is volt a pap tűszúrása,
legalább felfakadt s kitisztult a kelevény… Elmult. Odaadta Imreffynek
az írást, amit a gyűlés alatt jegyezgetett össze.
Mindenki kíváncsian, szinte ijedten nézett az írás után: vaj, mi lehet
az… Mióta Zsigmond fejedelem gyűlésben írta meg, nyájaskodás közben a
Báthory Boldizsár s társai halálítéletét, azóta nem szeretik az írkáló
fejedelmet. Imreffy nagy gonddal olvasta az írást, az arcáról nem
látszott más, csakhogy nehezen olvassa a betűket.
A fejedelem néhány szóval megköszönte a tanácsadásokat, avval felállt s
ebédre invitálta az urakat.