Én tudom s jól tudom,
Másnak nem is mondom,
Mi közi…
bár fűzi…
másnak ehhez…
Nono, gondolták magukban a férjek s az asszonyok mosolyodtak.
Igaz, sokan vagynak,
kik engem vizsgálnak,
s akarnák,
hogy tudnák
kit szeretek?…
Némely már kérdezte.
Ezt mondtam: quid ad te?
Pirultak,
Némultak,
Az illyenek…
A nótás mintha maga is megérezte volna, új lendülettel gyujtott rá az
utolsó strófára:
Nem köll vizsgálódni,
Más titkát nyomozni.
Okos az,
Boldog az,
Ki hallgathat…
Aztán a daloló egyet, másat kezdett, komolyat s szomorút:
Panaszát Uristen mi szegény hazánknak,
Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!…
Míg a hosszú, nehéz versek egyhangú, fájdalmas szavai lassan zokogtak, a
vendégek egyre poharaztak s apró, sült tortákat rágcsálgattak.
– No de indulóskodjunk, – mondta Kornis Boldizsár s a feleségére nézett,
aki rögtön kezdett állani felfele.
– Ne siessenek Nagyságotok, – tartóztatta Imreffyné a társaságot, de
ahogy kiadták a szót, rögtön megbomlott az asztal.
Kendy István azonban még felállt s Szent János poharát elköszöntötte egy
kis beszéddel és pedig a fejedelemasszonyra.
A köszöntés kínosan ütötte meg mindenkinek a szívét. Ez a szó ott
lappangott köztük egész idő alatt, de senkinek sem volt mersze,
kimondani. Felállottak s kiki telekupát emelt. A fejedelem is felállt,
de míg a többiek fenékig itták az edényeket, ő alig itt bele.
– A fejedelemasszony őnagysága, – mondta, – kőtözködik Görgénybe…
Mindenki elcsodálkozott.
– Nem szereti a nagy lármát s mulatságot, – kérte, hogy nyugodalomban s
békességben élhessen s Görgény várát adtuk őnagyságának.
– Szép erdők vagynak arra, szép, könnyű, főasszonyoknak való vadászások,
Nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy Farkas.
– Hát nálatok Tordába mikor lesz egy jó hajtás, – kérdezte a fejedelem.
– Jövő héten nagyságos uram, Géczy uram kedves komámat már épen meg is
hijtam agár-eresztésre.
– No azt én is szeretném látni, – mondta hirtelen a fejedelem. – Kamuthy
egy pillanatra meghökkent, mert a fejedelem látogatása félelmes
kitüntetés, s neki se szénája, se abrakja, pedig akkor legalább párszáz
lóról s emberről kell gondoskodni, de egybe meg is örvendett, mert
Gyaluvára lehet ez lakodalomnak ára… Verte hát a vasat s kiabált:
– Nagyságodnak olyan szarvasokat s őzeket hajtatok, – jött elő, a terem
közepére álló fejedelem elé, – hogy deákot kell állítani, szarvának
bogát számba-szerbe venni!… Gyere csak asszony, hijd az mi édes
nagyságos urunkot, az te szódra tán elgyün.
A kis Kamuthyné fülig pirulva jött, szemét fölemelte a fejedelemre, a
szeme nagy volt, fekete s csodálatosmódon csillogó, tágas, nagy ártatlan
gyermekszemek, de a mélyükön, mintha tűzlángok szikráznának ki, a
fejedelem szeme meghomályosodott tőle…
– Szójjál, no szójjál, – mondta Kamuthy.
A fejedelem elfordult, Csáky Krisztina állt mellette, annak hirtelen
megfogta a kezét s önkéntelen zavarral felemelte a fehér ujjakat:
– Ha szép asszonyok széjjeltépnek, akkor megmenekedek a pokolbeli
ördögök tüzes villájátul.
Kendy István azonban idegesen remegő hangon, bár fojtott nyugalommal
szólt bele:
– Szeretnők nagyságodat meghijni fejedelem urunk, az ujvári hegyekbe, de
feleségem asszonyomnak haza kelletik mennyen Szerencsre.
Általános csend lett e váratlan szóra.
– Háromhetes asszonyt hazaküldeni, – zsibongott a társaság. Maga az
asszonyka is csodálkozva nézett az urára.
– Anyja, édes asszonyom őnagysága betegségje mián, – mondta Kendy, –
kivel nem akartuk búsítani a társaságot…
A fejedelem élesen nézte az újonnan kinevezett ujvári kapitányt.
– De kegyelmed velünk jön Tordára!
– Csak elébb Nagyságod engedelméből feleségem elkésérjem, – mondta ez
főt hajtva.
A fejedelem érezte, hogy itt valami nincs rendben, mindenki nyugtalan
volt s az asztal utáni kézfogásokban lassan zsuborogtak az emberek.
Mikor Imreffynével a fejedelem összekerült, ez lihegő sziszegve súgta
feléje:
– Kiejtettél az játékbul Gábor, vaj meg ne keserüljed…
A fejedelem nevetett:
– Ez a köszönet a tágos Alvincér?
– Se Alvinc, se Felvinc, te jól tudod, nekem csak egy Vinc kell: s azt
nem hagyom, Gábor… Engem nem vitt Szerencsre az uram, hogy tőled
megmentsen!…
A fejedelem dühösen fordította el fejét s a közelébe levőkhöz szólva
mondta:
– Elkésérem a társaságot Válaszutig én is…
Imreffyné megértette, hogy elmegy s hogy gyáván és szökve megy el tőle,
szakítás nélkül s egyenesség nélkül: tudta már, hogy többet nem fogja
látni s nagy bosszú s nagy düh volt a lelkében…
A fejedelem Imreffyvel beszélt: most adta ki neki a rendelkezést, hogy a
fejedelemasszonyhoz sietve menjen s mire ő beér Kolozsvárra, akkorra fel
legyen indítva minden útikészület, hogy Görgénybe kísértethesse.
A társaságban nem volt egyetlen ember sem, aki ne nyugtalan s zaklatott
lélekkel állott volna a lábán. Igazi boszorkányfészek ez híres
boszorkány Imreffyné hajloka, csupa seb és sértődés, nyugtalanság s
forrongás mindenkinek lelke.
Kamuthyné elvesztette fejét, mindenki szeme előtt esdekelt az urának:
– Kérem kegyelmedet, ha jót akar s istent esmér, el ne hozza Tordára a
fejedelmet…
Kamuthy sok nagy fogával nagyot kacagott; rácsapott a felesége orcájára
egy kicsit s azt mondta neki, Bánffy Pál és Kornis György füle
hallatára:
– Tarts fiam, tarts Kata, Gyaluváráért!…
Az urak vele nevettek, nagyon jó mondás volt, jól meg lehetett nevetni.
A fejedelem a hajdukkal kezet fogott, jól megrázta az öklüket:
– Nagy András uram: a szó, szó; az írás, írás: számolok kedtekre!
– Nagyságos uram, az úr úr s a szolga szolga!
Értették egymást.
Talán csak ők ketten voltak megnyugodva a dolgok rendjén, s még velük
Géczy, aki úgy látta, kivirított sorsának szép napja…
– Kegyelmednek Imreffyné asszony, – szólt a küszöbön a fejedelem, –
köszönjük az vendégséget, lakomát…
– Isten áldja meg Nagyságodat, – mondta Imreffyné sápadtan, gőggel
mosolyodva. – Kívánom, még megemlegesse Nagyságod ez lakomát…
Mikor az urak fenn ültek lovaikon s a dámák a szánakba, bársonyba s
prémekbe burkolva, Imreffyné utánuk nézett, egyedül maradottan, az üres
tornácról s most, most érezte, tudta, hogy mindennek vége. Hiába már
minden varázsolás, remény, hiába a bűvölés, bájolás, vége, vége. Vége
már…