Bánffy Pál a bonchidai kastélyt csak most kapta volt meg apjától, az
öreg Bánffy Györgytől, fiatal házasul, maga kezére. Most, hogy a
fejedelem Kolozsvárról oly botrányosan eltűnt, felszólította barátait,
hogy jöjjenek ki vele Bonchidára s egy véletlen jókedvben hozzá csaptak
Kamuthy Farkas, a két Kornis, Kendy, Kapy, vegyesen pápista és kálomista
népek, mind feleségestől. Három napot vigadtak át, az asszonyokat
azonban már nem lehetett tartani, mind hazavágyott, mert nem lehet soká
bírni az olyan társaságot, ahol hithívek eretnekekkel vannak összezárva.
Nem szólhat az ember szabadon.
Épen fel voltak készülve, hogy hajnalhasadásra eloszlanak, mikor éjjel
megérkeztek Imreffy hajdui s deákja, a meghívó levéllel.
Kapyék már elszöktek volt, de a többiek itt voltak s nagy csodálkozással
vették az Imreffy merészségét, hogy Kendy Istvánt feleségével együtt
meghívni meri a szemetenszedett sehonnai Imreffy! Ha még akkora öreg
ágyut prezentelt volna is a fejedelem, akkor is alávaló bátorság e
külföldi, Magyarországról ide kuncsorgott rongy embertül, – mondták s
hogy megtromfolják, az egész társaság elhatározta, a háromnapos mulatás
gőzével s mámorával, hogy mindnyájan szánba ülnek s elmennek Sólyomkőre.
Igy is állítottak be. A szánakról az asszonyságok nem szállottak ki,
bundáikba burkolózva kint maradtak, hogy rögtön tovább haladnak, csak
Kendy, Kornis, meg Bánffy Pál mentek fel a tornácra, s be a házba, hogy
átvegyék azt a híres adományozó levelet a Katus nevű rézágyuról.
Itt azonban nagy meglepetés érte őket; az ebédelőházban ott találták a
hajdukat, azután Géczyt lelték itt. Ez külön bosszuság volt Kendynek,
mert nekik is volt két barátjuk Pozsonyban ország követeképen, Sennyey
Miklós, meg a váradi kapitány Rédey, de azok még hírt sem adtak
magukról. Mindjárt felszúrta az orrukat, hogy mért jött meg ily hamar
Géczy, akiről tudták, hogy ez a fejedelem külön követje, titkos embere…
Most már nem is volt meglepetés, hogy itt van maga a fejedelem is!
Nem szóltak, csak összenéztek.
A fejedelem azonnal magához hivatta az urakat, megölelte, megcsókolta
őket s teljes kitüntetéssel vette jöttüket; meghagyta, hogy mindannyian
lepakoljanak a szánakról, lovakról s itt maradjanak.
Ennek ellentmondani nem lehetett, úgy érezték mindnyájan, rút kelepcébe
estek.
Az asszonyok csaknem sírva fakadtak, hogy nekik az Iffjú Kata házában
kell tiszteletet cselekedni, mert ők a kancellárnét csak a régi nevén
emlegették: mikor ugyanis, most tíz éve Ifju Jánost a kolozsvári piacon
lefejezték fejedelemgyilkosságért, a testvéröccse, Benedek, levetette az
Ifju nevet s Csuthynak nevezte magát; de az urak csak a fejedelemgyilkos
Ifju nevén emlegették… Bár hiszen ez csak tisztesség volt olykor, hiszen
a Kendy István apja is ugyanabban a nótában veszett el…
Úgy vonultak be a házba, mint akinek az orra vére eredt el. Nem ült
volna le a világért senki, gőgösen s mereven ácsorogtak az előkelő
dámák, de mindenekfelett a volt fejedelem gyermeke, a szőke Csáky
Krisztinka, aki amilyen fiatal, oly gőgös és megközelíthetetlen volt.
Kornisné, a melegszívű kedves családanya törekedett enyhíteni egy kicsit
a kedvüket; mint kotlós a csibéit, gyöngéd kotyogással hijta egybe a
fiatal asszonyokat, akik csakugyan szárnya alá menekültek, bár hiszen
Kornisné is szép, fiatal asszony, de mégis három gyereke van már.
Másfelől az urak állottak karakán hegyesen s világért szót nem vetettek
volna a hajduk felé; Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka fujta fel
tokáját: őt épen tavaly rabolták ki a Nagy András hajdui Szolnoknál,
mikor a budai basánál volt, hogy a fejedelem ajándékit megvigye. Nem
hogy szót váltson a martalócvezetővel, de szerette volna inkább torkon
metszeni a derekán levő vaddisznóölőkéssel.
Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de úgy
tartózkodtak tőle, mintha tetves volna, Géczy azonban igyekezett ezt
észre nem venni, s végre Kamuthy Farkas szóba kezdett vele; Kamuthy már
ép torkig jóllakott három nap alatt a pápistákkal, s már csak azért is
otthonabb volt itt, mert a pápistákon lehetetlen volt nem látni a
megrőkönyödést.
– Magam is véletlenségből vetődtem most ide, a fejedelem hívására, –
mondta Géczy, lehárítva magáról a hajdukkal való közösséget, s azoknak
hátat fordított, mintha sose látta volna őket.
A hajduk szerencsére nem hallhatták, de sejtették mi van itt; Foktűi
Máté, mikor megtudta, hogy ezek a pápás urak, olyan vérbenforgó szemeket
vetett rájuk, mint a basiliskus, a tekintetével akarta felperzselni
őket. Csonka Bálint flegmával nézdelte a pápistákat, Nagy András, aki
már aláírta a fejedelemmel a megegyezést, most már igazán sajnállotta,
hogy nem jöhet be a hazába: nagyon egészséges lett volna meglátogatni ez
uri főnépeket…
– Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakkal megesmerkedjek, – mondta
Géczy, – a felföldi uraknál most mind kihullottak az agárebek e
zürzavaros világba.
– Nahát ha még őkemek is zavarosnak mondják, mit beszéljünk mink, mikor
én magam is négy esztendőkig voltam bujdosásba, – kiáltott Kamuthy
Farkas s nagyot nevetett, fekete cigányképű ember volt s ha nevetett, a
sok fehér foga virított, – azér akad, akad még egy-kettő az jovából…
– Csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet,
szarvast is fognak az agarakkal.
– Medvét! – vetette oda önkéntelen dicsekvéssel a gőgös tokájú Kornis
Boldizsár.
– Medvét! – kiáltotta Kamuthy is, – medvét, barátom! Farkast, medvét, a
csillagát neki! Kendy Imre is a mult nyáron kölyökmedvét hozott, be az
agaraival, Sennyey Pali meg farkast űzött velek s le is fogatta a rusnya
férget, most a farsangon.
Ez egy olyatén téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el
hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az
öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kisorrú ember:
– Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, üzetünk
velek, sőt láttam oly agarat, a ki személyszerint elfogta a hiuzt.
– Farkast, medvét, hiuzt! – mondta Géczy túlzott álmélkodással s boldog
volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba, – nálunk bizony
inkább csak nyúlra tartják az agarat.
Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a »nálunk«, de
persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még
sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg
erdélyinek játszotta ki magát.
– Csizijó e! – ujjongott Kamuthy Farkas s a tenyerével csapkodta
boldogságában a csizma szárát, – lélekadta, kétféle agarunk vagyon
nekönk: egyik az nagy vadra, másik az apróvadra!
Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak,
elhúzódva sértőn Imreffynétől s mindnyájan inkább az urakat figyelték,
minthogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi
dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.
– Feleségem Poltháry Soós Fruzina asszonyom, – mondta Géczy, túlkiabálva
őket kellemes éles hangján, – Révay Péter urammal igen jó sógorságban
levén, mert Révay Péterné Forgách Mária és az öccse ura, trencséni
főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép
asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók…
Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csáky Krisztina odanézett, mert ők a
Polthári Soósokkal közel atyafiságban vannak s most először méltatta
Géczyt pillantására.
De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s ép ezért szúrta közbe, a legnagyobb
nyugalommal folytatta a csevegdélést:
– Sokat hijtak velek agarázásra, de azért nem is ez: hanem az prágai
agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam…
– Gyere hozzám testvér! – kurjantotta Kamuthy, – a jövő héten csenálok
neked oly agárversent, azki még nem vólt plundrás nimetbelieknél.
De Géczy nem hagyta:
– Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt
felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva… De
elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a
versenygésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák
minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton,
hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjjenek s fonjanak; hej, a
legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra
csinált létrás állásokból nézték, legalább is kétszázan, a versengést…
No a pecérek, mindegyforma ződbe öltözködve, tiszta ződ az egész
ruházat, csak a saru s a főrevaló barett sárga, mint a tengeri fütyülő
madár színe… Hát mondom, felvonják a sarampót…
Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:
– Kézen vóltak az agarak?… Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?
Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta,
ezt nem tudta, hát azt mondta:
– Tudomány agarak vóltak! Bédresszirt főagarak.
– Jól van, de kézen tartották?
– A sarampón belől vóltak.
– Igen, de az isten, istened ne legyen kedves komám; kézen vótak?
– Há mér lettek vóna, ha sarampó vólt.
Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára s hatalmasat,
harsogósat röhintett:
– Kuttyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint
ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!
– Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat, – indulatoskodott Géczy.
– Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem
az pecérre: Gyere csak, gyere Egerbegyre s láss csudát… Agáreresztő
szíjjal, úgy-e Nagyságod? – s tele szájjal kacagva fordult a belépő
fejedelem felé.
Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:
– Igy tartom e! Párba az ides anyja ne legyen vele, vagy pórázon két
párt s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás s neki a vadnak!…
ez döfi. Ez embernek való öröm… De azok az plundrás veszett nimetfélék,
baromállat az mind az agárho!…
Géczy a fejedelem kedveért röviden rekapitulálni akarta a dolgot s
szokott udvariasságával deferált:
– Nem akarom tanétani Nagyságotokat, – mondta bókolva, – inkábhogy azért
gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz
paradicsomfőldje.
A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai mint a vadat álló
ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s szeme nedvesen
izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte. Csáky Krisztinát
már úgy nézte, mint magáét, hogy im ily hamar megjött az édességes
tiszta fülecskéjéért kapott donátiós levél után…
Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett s egész
testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a
leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás
után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül…
Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert
ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csáky
Krisztina vékony s fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő
lángszín lett s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését,
hogy kigyult, mint a rét a hajnali napsütésen.
De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott;
oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik
asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és
szíveszerelmét, vágyát…
– Gyere má tésis Kata, – kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki
oldalaslag állott, – ne szégyeld magad, mutasd meg kiskivagy.
A parasztripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit
eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, bár már
látta egyszer-kétszer: de amint most ránézett, az ajkai megdermedtek s a
szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, édes, szinte harmattal
begyöngyözött, édes ifjú nőcske állt előtte.
Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.
Itt nem ő támadott, ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt s
szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki
meglátta volna rajta a megdöbbenést s elváltozást.
De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg
s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.
Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt s
a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen,
aki látta, tudta, érezte mi történt.
– Isten adta Nagyságtokat hozzánk, – mondta a fejedelem s úgy állott
középütt, oly óriás, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem
rajta függött s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt
mindenekkel bír.
– Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét remélltük vólna, – szólt
legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott, – nem tudtunk
Nagyságod itt való lételérül.
– De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom
szerencsém csillagában, – s titkosan mosolyodott.
– De visszük is Nagyságodat magunkkal, – mondta Kendy István.
Imreffy idegesen mozdult meg.
– Ebédre Újvárban várnak, – szólt a férje pillantása után, Kendyné.
A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatal asszony
szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.
– Ne fussanak Nagyságuk, – szólt Imreffyné kissé gőgösmézesen –
szegénységünktől is kitelik egysmás.
Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség
volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem
személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet
vetett köztük ellenséges sáncot.
– El, el, elmegyünk, – mond a fejedelem széles és nyilt nyájasságával,
mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeit, mint egy fiatal nap, –
csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!
Valahogy, szinte önkéntelen jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján
előre lépett s nyekegve, de szapora szóval szólt:
– Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de
hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az
országról kelletik beszélni… Kérem azért az urakat, uraimat, mint
őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni
méltóztassék, hogy referatumot tehessek az ország fontos és súlyos
dolgairól.
Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s
elkerülhetetlennek érezte.
– Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot, – mondta a
fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett
néznie, szemét lehúnyta s pillái közül itta fel az asszony csudálatos,
tündéri varázsát, amit reá gyakorolt s ami oly erős volt, hogy nem mert
nyilvánossá lenni benne saját magában sem, hanem inkább oda menekült a
tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt s Csáky Krisztinákhoz
szólott és őt becézte:
– Hogy érzi magát édes atyámfia ez mi országunkban? – mondta s hirtelen
meg is fogta az asszonyka kezét.
Csáky Krisztina fülig pirult s kezét vonta, nem akarta engedni, de a
fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a
fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett s játékból az
asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá s hiába árult
el az egész világ előtt nem levő forróságokat, ez az egész csak
védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy
sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.
Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett.
Kezét kardjának markolatjára tette; nem markolta azt, de nyomta,
lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély
lélekzetet vett s szédület környékezte az agyát.
– Noshát gyerönk, – mondta a fejedelem s eleresztette a Csáky Krisztina
kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos
inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva teljes
izgalomban.
A fejedelem még annyit szólt:
– Aztán mulassanak jól kemetek, hugaimasszonyomék, míg mink odabent ez
nyomorúságban senylődünk.
Nevetett s mindenki vele nevetett.
– Ez lator elveszt bennünket mind országostul, – morogta Kendy István
Kornis Boldizsárnak.
Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, középen,
szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott
Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. E mellett
Kornis György ült le s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem
tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el
s iratainak bőrzsákját maga elé tette.
– Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti, – kezdte a
fejedelem, – Kancellarios uramnak vagyon referálni valója kegyelmeteknek
az országról; hallgassák meg kegyelmetek s ámbátor ez jelenlévők száma
gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek
gondolatjaikat országúl.
Imreffy felállt s papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy
mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor
aztán elkezdte lassan s latinul a beszédét, a nehezen kialakuló
mondatokból annál feszítőbb lett a história.
Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy úgy-e mindenki jól
tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket
elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja s Serbán Radult elkergesse s
evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a
tizenötéves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély
ügyeibe s némely alacsony, hitvány s hazájaáruló magyarnak segítségével
Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról,
fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell
tulajdonítani, mint a töröknek s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha
ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek
Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját
folytatja… A fejedelemnek akkor nem engedte meg az ország a hadat, mert
azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország… A
fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával…
– Ugyvan, – szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a
fejedelem mellett vivátozzon.
– Az urak jól tudják, hogy az ősszel Konstantin, a moldvai hospodár
alávetette magát az erdélyi fejedelemnek s országával egybe Erdély
vazallusává, a fejedelem birtokává lett… Most vasárnap is követei feles
ajándokkal itt voltak Kolozsvárott s a fejedelemasszonynak bőven
kedveskedtek kincsekkel, pokrócokkal s más drága marhákkal… De hol
voltak az olá vajda követei?… Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az
olá vajda, hogy semmi hír felőle… Talám hogy elkéstek, mondta az ország.
Imreffy szünetet tartott, körülnézett:
– Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjütt. Az olá vajda
azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie, haddal
megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalónkat, akinek
éjnekővadján, futva s egy ingben kellett menekülnie…
Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.