A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de
azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi
szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat,
beszolgáltatni a fegyverek garmadáit, s mindenféle mívek s eszközök
bőségét… A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól
nem lehet mestermunkát várni… Harcolt benne a lázadó s irígy magyar a
szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se
maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a
szász céhek segítsége nélkül… Elfordult hát lelkében Imreffytől s nem
vitatkozott és nem tanácskozott vele…
Mikor szobájába bément, Géczyt kérette.
Géczy komolyan jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult
vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle,
nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett
benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: síma volt az
arca, a jött-ment vidám legénynek, s e világban forgott, mindent értő,
mindenben otthonos embernek izgató titkai lehettek: a gonoszság, a
ravaszság, a barát-gyilkosság tőre villant ki a mindent eltakaró derült
mosoly alól…
– Jól tudsz e németek nyelvén? – kérdezte tőle.
– Tudok, Nagyságos uram.
A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.
Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti amin az esze jár.
Hirtelen másra fordította:
– Nádor uram üzenetjét várom.
Géczy, mint mindig, ha zavarba jött, nevetni kezdett. Elhatározta ugyan,
hogy a fejedelemnek nem mutatja meg a levelet, míg Imreffyvel meg nem
értették egymást, de Imreffy az éjszaka úgy el volt foglalva a postával,
hogy nem gondolt rá… Most valahogy úgy érezte, evvel a fiatal
fejedelemmel jobban dűlőre lehet vinni, mint a kancellárral… Hirtelen
tehát arra döntött magában, hogy megpróbálja: evvel beszél…
– Nádor uram?… Nádor uram sok liku ravasz, de minden lika csak egy
palotába szolgál.
A fejedelem gúnyosan nézett:
– Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal… De ha ő paktál velük:
én markomba tartom őket…
Géczy meglepődött ezen a váratlan nyiltságon, nem tudta, kiadja-e már a
kezéből a tromfot, vajjon őt is csak markában tartja-e a fejedelem, vagy
lehet-e számítani rá… Vajjon tudja a fejedelem, hogy a nádor ugyanakkor
küldött levelet Kendy Istvánnak, mikor neki, s lehet, hogy Kendyék már
meg is kapták a nádor levelét azóta…
A fejedelem újra a szebeni tervére gondolt:
– Hol vagyon a feleséged, gyerekid? – kérdezte Géczyt hirtelen.
Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a
választ.
– Az én szegény feleségem s két kicsi boccsom, – mondta vontatva, – azok
most testvéröcsémnek, Mágócsy uram őnagyságának várában vagynak,
Munkácsban… Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem,
fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbe tartsa,
gazda nélkül szegény sokat törődik.
A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:
– Irj levelet feleséged asszonyodnak s postán hozasd bé az országba…
Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen.
Vagynak hozzá szántók, erdők, s hatvan jobbágy, malom s vásár is.
Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban
van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?… A fejedelem kegyéből,
már van úri titulusa: máramarosi főispán bár a megyét még pozsonyi útja
s megbizatása miatt nem is látta, most mit tevő legyen: odahaza a nagy
semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő… A szíve dagadt; szegénységből
indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a
törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a
Mágócsiak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján… Most aztán
nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokat vetették
ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás
levén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették s mint maguk
vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgy hogy az
uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e
szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem
tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán
életében, hanem folyton zsarolta az apját s az egész világot bejárta
szerencse után. Mióta az öreg Mágócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a
fiatal még igen ifjú s a gyámok nem tűrték az ő követelésit… Ej, ha
felvirrad egyszer a nap őreá is…
– Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik, – mondta a szokásos
mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.
A fejedelem kevés vártatra szólt:
– Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.
– Oly sietős? – kérdezte Géczy.
– Sietős, mert sietős időket élünk… Kegyelmednek sebesen el kell mennie
nagy paranccsal, titkos paranccsal…
– Értem Nagyságos uram.
– Németek közé fog menni kegyelmed… – majd megérti a mai nap folyamatán,
hogy mit s mért…
Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.
Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó.
– Weiss Mihály testi-lelki jóbarátom, – mondta, mert tudta, hogy a híres
brassai bírót gyűlöli a fejedelem legjobban s bizonnyal ellene kell
gyanakodni, – asszonyfeleségéhez nincs több bizodalma, mint velem.
A fejedelem élesen nézett rá.
– Hogyan s milyen módon tudja meg kegyelmed lisztáját amaz ötven
polgárnak, akiknek legfőbb vagyonuk van egy városban.
Géczy egyszerre mindent értett, most már aztán mohón vetette rá magát,
most már aztán nem szerette volna elveszíteni ezt a megbizatást és a
fejedelmét. Ez igen: espion lenni, proscribálást előkészíteni, vagy
titkos praktikát: mindig ez volt a lelkében a legmohóbb vágy, csak még
sehol sem becsülte egy fejedelmi személy sem annyira, hogy erre
méltassa…
Már nem habozott s nem kerülgette, itt már egészen otthon érezte magát.
– Huszonnégy óra alatt választ hozok Nagyságod parancsolatjára.
A fejedelem bólintott, elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így,
akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el s hirtelen vissza
kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni…
Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint
akinek végre kisütött az életében a nap.
Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak
tekintené, szólt:
– Küldd be Nagy Andrást egymagát.
Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira
uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint
csodálkozva néztek rá.
– Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága.
Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.
Mikor a hajduvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az
ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem
lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző
hólyaggal, lantornával. A fejedelem önkénytelen azért állott itt, hogy
az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.
– Nagy András uram, – mondta komolyan, – mi régen ismerjük egymást,
kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt
kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?
Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tünődve nézett maga
elé a földre.
– Nagyságos uram, – mondta, – az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst…
Tudni kell azt, – hun? merre? s mér?
A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.
– És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?
Nagy András hallgatott.
– Az is lehetséges… Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe…
A fejedelem bólintott.
– Csak mondja kend, – biztatta a hajdut s élesen vizsgálgatta annak a
hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a
kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső
verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte.
Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a
fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s
lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.
– Mer aztat kérdezi Nagyságod, – mondta, – hogy hát mennyi vón a
szálkard?!… Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi
szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül
ki…
– Búzát? – álmélkodott el a fejedelem.
– Mer nagy az inség, nagy a szükség… Ha az erdéli fejedelem őnagyságja
ötvenezer köböl búzát béküld a hajduságra, akkor ippeg annyi kard fog
kiállani; ha többet: több…
– Ötvenezer köböl búzát, – mondta a fejedelem megdühödve. – Hogy
gondolja kegyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek,
szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt futva küldöm… Tízezer vagy
húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz
katonát, avagy huszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban:
vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer
kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren
elsétáltok utánam, azt a lélekadta… így gondolja kend?
Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.
– Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő,
sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod
szekerekre, a többi a mi dólgunk.
– Azt elhiszem, – kiáltotta magából kikelve a fejedelem – rakassak
szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt!
akkor aztán eljönnek a hajduk s majd elviszik; nem kell busúlni;
elviszik ők szekerestül lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek
hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá
kerül… Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre
gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdu beteszi az
lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek
kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!…
Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén. Rendületlen hidegvérrel,
éles gúnnyal vont vállat:
– Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni…
Nincs ebbe semmi… Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is
mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az
országba egy kis reggeli cipóér.
A fejedelem forró lázban intett:
– Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor
megértettük egymást!… Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol
fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s
ellenemre tesz az tudományával: isten istenem ne legyen: én kendet
felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s
evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?
Villámló szemét belemeresztette a konok hajdu mozdulatlan, apró fekete
szemébe…
– Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára… az
olára… Értette kend?… Én kednek adom Havaselvét… Azt kelmetek
devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza
takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdu az én parancsom
nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják,
mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek
torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek
koncára vettetem… Értette kend?
Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.
– Nono, – dörmögte, – szóbul ért az ember…
– Én kegyelmedet kinevezem hajduk főparancsolójának, Nagy András uram!
de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt,
aki szembe szegül… Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?…
Nagy András fejét leeresztette:
– Uram, nagyságos uram, Erdély vezérelő csillaga… ha én úgy mégyek haza
az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek… engem az én
embereim koncok koncára hánynak s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az
én megmetszetésemmel…
Báthory elértette:
– Igérni!… – mondta higgadtabban, – ígérni!… Igéretből még nem vagyunk
szegények… Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal
mind meg kell beszélni… Sokat nem, de ami erőnktől telik, el nem vonom
kelmetektül… A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére
Tergovistyébe kell lenni mind az hajduságnak…
Nagy András hallgatott.
– Milyen utakon parancsolja Nagyságod?
– Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vízen, egyenest Lugosnak:
onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.
Nagy András fejét csóválta.
– Nagyságod háborút nem akar! Nagyságod csak jót akar!… De abbul nem
élünk meg Nagyságos uram… Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk,
éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe… De még mink is, ha
ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket… Nagy sor ez,
Nagyságos uram…
– Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor
több jut a gyerekeknek?… – kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert
már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdukirálynak. – Ez mind nem én
dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi,
a hadak felültetése a ked dólga…
Aztán gondolkodva keményen mondta:
– Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajduk
főparancsolójának, de hajduk főispánjának s tanácsombélinek is…
Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre
elhallgatott…
A fejedelem elébe tartotta tenyerét:
– Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?
Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas
markába: a két kéz, a fiatal, meg az öreg egyforma erős volt, egyforma
nagy s egyforma férfikéz.
Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt
ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe
vágva egymás agyának rontanának…
Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.
Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség
kelepcéje, megijesztette.
– Mit akar Nagyságod ebédre? – kérdezte kedveskedő módján.
A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s
védekezés:
– Kegyelmed számára van valamink, kedves, – mondta hirtelen s a
kisasztalról felvett egy boglárt, amely dolmányáról szakadt le.
Az asszony nevetve szólt:
– Felvarrjam? – s nézegette a gyönyörű kis ékszert.
– Csináltass magadnak belőle násfát…
Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmult volna; ez a kegy,
hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja,
ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte…
– Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram, – mondta szerelmes
boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tünődő hajduvezér előtt.
– Lásd el a vendégidet!… Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet…
Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem
kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon
felüdítette.
Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes
képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.