A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét,
leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…
Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s
meglelte előbb a kardját, azután a kupát…
– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég
sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a
csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni,
kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…
Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát
a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel,
lehúnyt szemmel várt új gondolatot.
Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben
szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly
mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.
Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az
országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a
katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy
14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent
tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy
Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes
lepedő…
Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos
szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még
mindig itt van s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett:
nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kis
lány, szép gyerek… A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a
véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány
kegyetlenül verni egy gyenge leányt… No, nem soká fogja már látni a
bestyét… érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele,
nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele…
Míg készült s magát rendezgette, oda-oda pillantott a leányra, de mely
csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy
kis inas volt, egy kis ember volt…
A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.
– Nos, – kérdezte kimondhatatlan gúnnyal, – jól vigadott-e nagyságod?
A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.
Nem szólt s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe… Indulatosan
intett s kiutasította az asszonyt.
– Hm, be rátartós a lelkem, – mondta az asszony, aki érezte, hogy
valahogyan kitelt az ideje s nem merte feszíteni. – Küldöm a Nagyságod
mosdóvizét, no.
– Géczyt az isten küldte, – mondta magában a fejedelem, – s most érezte
meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok
kipörkölésébe, de a háborúba se… Pedig a török szultán engedelme nélkül
hadat az országból kivinni nem lehet s a török ez fene Bethlen tanácsa
szerint igazodik: isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy épen jókor
jött… Ez ki fogja a portán csinálni… Géczyvel szemben másképp érezte
magát mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a
cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett…
A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a
mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény
vászony kendővel törülközte magát…
Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek,
ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre
sem vette mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.
A hajduk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat
helyre rángatták, üstöküket tenyérrel ellapogatták s ezzel megvolt a
reggeli munka. Nagy András uram kint volt s a hóban megdörzsölte kezét,
Foktüi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze; Csonka Bálint egy nagy
turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.
Odakint csengettek a konyhán.
– Mi az e? – kérdezte Csonka Bálint, egy házhoz tartozót,
– Cipó, – felelte ez vigyorogva. – Meleg cipó!
Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden
háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a
házban tartózkodott. Avval kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől
kezdve végig az utolsó béresig kiki megkapta a maga cipóját.
– Ugyan szógám, – hozd fel nekünk is azmi jussonkat, – mondta Csonka
Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.
Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből,
a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetős szűkecske volt a
kenyérbéli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez, meg a
vacsorához is.
Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.
Most a fejedelem egész más volt, mint az este.
Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül
komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt s szórakozott volt
beszédben, mozgásban.
Kérdezte s hallgatta őket. Ők elmondták a hajduvilág állapotját. Nagy a
harag s a keserűség a hajdunép között, mert hiába volt a Bocskai
végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajduföldet. Hiába volt
Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak
ők s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte…
– Bizony nehéz az hajduk élete, Nagyságos uram, – szólt Csonka Bálint s
szokása szerint maga elé köpött, – télen, nyáron kint a szabadban él a
hajdulegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a
marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a
farkasokkal küszködni, nem tudják azt a várasokba lakó népek, mer a
farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor
latrok, tolvaj, pribék, utonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen
a felhízott gőbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a
latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer üket szétugratni, a
csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybe terelni, az a
dolog…
A hajdut csak meg kell piszkálni, a hajduból mindenkor ömlik a panasz,
mert a hajduk élete a legnehezebb élet a világon.
– Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak
evesebb a soruk… A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál,
az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket,
gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg…
A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után
való kesergő vágy panasza:
– Nem kell félnetek, – mondta a komor, vén embereknek, – olyan
országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.
– Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz
Nagyságodnak soha panasza a hajdukra, mer mánis úgy imággyák az
hajdubéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az
fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram, – hálálkodott Csonka
Bálint s leemelte süvegét.
Most, most lett ura ez embereknek! érezte, a markában vannak: s érezte,
hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Atilla óta nem indult hadnak:
ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a
kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak
csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a
szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást… Ezek mint
egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni,
hogy jöhessenek harcolni…
Volt köztük eleget, tudta, a hajdu nem gyűjt, se nem takarít; az a
szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdu, míg másnak van falatja…
Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme
lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak
orgonázása.
De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette.
Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajduságot, hogy a maga
kertjének, a maga országjának ne árthasson… Mert ha egyszer betette a
lábát a határon, azontúl csak a jóisten ha bír velük, vagy asse…