Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska
szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki
frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri
odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:
– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.
A fejedelem csodálkozva nézett rá.
– Hova te bolond?
– Hát a lisztába.
A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről,
akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt
ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az
alsó házban, aztán gorombán mondta:
– Ó te baromállat… vakard ki…
A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti
háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a
szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út
kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.
Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy
encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok:
mér gyütt vissza a fejedelem…
Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk
kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt
bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka
Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy
András eleven és beszédes kedvű volt.
– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi
nyájassággal.
Géczy András felnevetett:
– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak
a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak
utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse,
hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…
Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami
gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a
szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli
életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy
messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s
úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…
– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman
tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje
Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete
hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven
jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki
lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem
is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak,
míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.
Imreffyné felnevetett.
– A farkasok?
Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben
mondta:
– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz,
jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat
rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban
nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is
jó hadiember.
Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a
szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen
nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már
mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel,
úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette:
két, ereje javában levő fiatal került íme össze…
A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.
Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére
idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem
látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már
ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.
Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte,
felállott s a többi is.
Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki
az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai
udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen
szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak,
csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment,
be a belső házba.
Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész
odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel,
mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.
A hajduk azonban zörögve visszaültek.
– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan
mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.
Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz
parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.
– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint,
megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…
A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a
bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…
Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget,
belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a
fejedelemhez.
– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott,
hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.
A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a
szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé
megnyugtatta a kezében s inni kezdett.
Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat:
így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem
vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor,
nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát
állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz
év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…
Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az
asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…
– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót.
De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.
– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a
torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az
frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott,
kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a
külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő
betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak
ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják
el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje,
pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót
hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig
vakaródznak…
Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás,
Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is
értette, veséjébe látott.
Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan
elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A
kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s
mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette
vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos,
sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan,
csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.
Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje
hajolva:
– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…
Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.
– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki
belőle…
Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.
– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két
cudar látóra vakulnál meg…
Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem
szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét
lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol,
amire vágy…
A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi
vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent
léte s ő rekedten virnyogta:
– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos
asszonyomat…
A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván
ellódította:
– Küldd be a hajdukat!
Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel,
szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett
tova.
– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…
– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…
Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az
ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a
fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt,
ettől máskép meg nem szabadul…