A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre.
Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül
jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul
köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit,
kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a
betegágyhoz:
– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap
feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az
ereszben.
– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.
Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a
könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni
jött.
Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe
legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát,
bátorságát, nyugalmát…
– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.
– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…
Aztán így beszél, ilyeneket mond.
– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi
is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább
haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben
olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen,
mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az
erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge
asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s
szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a
fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó
kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek
háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt,
sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit
kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt
egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar
lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy
lemondhatott s kitakarodhatott…
A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja
hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja
őt nyugtatni…
Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az
ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát,
fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.
Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott
felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s
nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem
nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély
egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak
a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő
szájában mégis csak egy idea s egy szám…
Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…«
már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás:
megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország
farsangja«…
Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet,
amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e
újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…
– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű
módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt,
gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton
törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni,
csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott
egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán
elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha
elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár
lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult,
visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony
kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember!
megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe
mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy
esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt,
nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint
gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a
fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam
a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal,
nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg
rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory
Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a
mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor,
Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy
hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták
a fejedelmet fojtani.
A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a
puskalövés csapott reá.
Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni,
ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt
mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…
Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen
mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta
a kegyetlen jövőtől…
– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s
Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a
praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál,
ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta:
Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy
Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt
levágták…
A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva
a sors kérlelhetetlenségén.
Bethlen halkan folytatta:
– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a
törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők,
szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor
volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha
többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.
A fejedelemasszony hallgatott.
A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb
lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a
fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt
részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily
boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…
– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind
egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.
De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében
ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:
– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet
végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder
fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött,
ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor
társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s
elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva,
Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból,
Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a
vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s
minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?…
Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére:
a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek,
Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a
német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár
pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre
fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s
hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott,
elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat
ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az
idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték,
pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül,
soha előbbi állapotjára vissza nem megy…
Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s
ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra
bekövetkezhetik…
– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől
gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a
temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen
hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív
emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van
most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne
ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…
A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt
életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s
gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló
barátsággal…
– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva
szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két
kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből
Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert
várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul,
plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét
megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a
magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény
szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert
a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a
magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a
kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal
bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.
A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.
Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.
– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön
magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek
csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város,
mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy
szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy
rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom
között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt…
De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély
lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem
felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni,
mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát;
mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy
lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész
test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített
vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön
megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és
fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé
való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a
nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint
lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is
lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek
Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele.
Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.
A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis
Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más,
csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és
boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már
féltette, mint ládáját, kincsét.
– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén…
Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi
szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem
csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az
ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ
fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…
A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult,
keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is
legyen gyermeke…
Bethlen lassan, bólogatva szólt:
– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell
fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet
élhessenek az emberek még Kolozsváron is…
Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal
volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla
legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.
– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe
mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül,
lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb
csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…
Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:
– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja
Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb
leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem
sajnálva, jöjjön hamar…
A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és
könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól:
ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme
segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…
Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás,
sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna
ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel,
megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó
üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…
A Főkapitány fölállott:
– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a
török, sem a tatár.
A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami
nyugalom áradt s ő visszalankadt.
Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant
s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.
Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:
– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.
A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban,
most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a
Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak
látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az
embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná
tartani.
– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi
helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát
fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá,
hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő…
Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?
A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem
szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér
ujjait…
– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…
Bethlen hallgatott.
– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?
– Őtet.
– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod,
bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…
A fejedelemasszony sóhajtott:
– Országos dolog!…
Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás…
Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak
megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan
ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…
– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az
országnak hitvese…
A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a
világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.
– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva
kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első
nap?…
Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt,
mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és
ragyogó fiatal arcot…
Bethlen komolyan szólott:
– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…
Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme
hidegebb lett…
Indulattal mondta:
– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk
országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az
uramat!…
Bethlen halk és szelid volt:
– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja:
mi az, az ország szolgája lenni!…
A fejedelemasszony hevülten kiáltott:
– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s
hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?…
Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak
kárára lett volna?…
Bethlen szomorúan nézett maga elé:
– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja
mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem
kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb
szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel,
minthogy visszatartson…
A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:
Bethlen szárazon ezt mondta:
– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott,
amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja
Nagyságod, hogy ne menjek oda?
A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival
végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét
Bethlen elé s azt mondta:
– Menjen.
Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.
A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly
régi, régi idő óta…
Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült
hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:
– Menjen kegyelmed.
Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:
– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre
figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint
egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha
jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel,
fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…
Meghajtotta fejét s gyorsan elment.
A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz,
megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna,
rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől
megfagyott szívében a vér.
Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány
hallotta, hogy nevettek:
– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…
– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz,
parancsolom: minden katona fegyverbe!
Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése
hallatszott.
Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.
Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak
indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász
ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók
elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett
módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat,
embereket az utcára.
Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők
rémülten húzódtak vissza…
Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt
eltakarodott a csőcselék.
Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s
fekete darabontjaik élén.
– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé
az egészért.
A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy
hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház
ablakán vetett ki…
– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek
emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett
a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan
Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy
esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S
most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja
vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek
ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden
segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk
esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a
lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már
a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.
S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.
Bethlen kemény s hangos szóval mondta:
– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a
katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De
felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja
egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel
kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden
városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a
fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm
hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység
gránáriumából megtéríteni.
A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.
Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány
tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.
Bethlen rákiáltott:
– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját:
fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a
városról…
Imreffy setéten nézett vissza.
– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… –
A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s
parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén
Sárkány.
– Hol a fejedelem?
– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.
Bethlen ingerülten mondta:
– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még
kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.
Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:
– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.
– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy
dolgok lesznek külömben.
– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen
nagy dolgok készülnek!
Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.
Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek,
olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön
lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.
Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.
Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a
történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak
ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a
fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen
litániájával.
Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a
kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s
zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.
Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre,
a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.
Az asszonyok állhatatosan zengték:
– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…
A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az
áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.