A vendégek bejöttek.
A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott,
érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk
odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz
volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy
bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete
mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet
fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt
nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna
megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan
ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak
látszott.
– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte
tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék
formán.
Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.
– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…
A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit
kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát
a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent
kalandozott a kandalló ormán.
– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.
– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a
fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor
nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott
volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a
Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó
magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet,
hanem a török mellé: ez a baj.
Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig
lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:
– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…
A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül
Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt
jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire
törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van
Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az
egész világ így beszél…
Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:
– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!
Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így
lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem
űnagyságja…
– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… –
Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor
vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.
A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire
számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a
kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.
– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy
Andrásnak.
Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s
bunkós öklét megemelte:
– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy
kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy
szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én
vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem,
oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s
lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer
hajdukard szegődik…
A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult.
Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:
– Az megajjasodott szegíny hazájír…
Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.
– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik…
Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam…
Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a
rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog
kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is
védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi…
Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc
testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden
héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a
katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki
csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát;
vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar
Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa
le a fejem Nagyságod, ha nem…
Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától
felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.
– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már
csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai
fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.
Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes
hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:
– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a
magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a
persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek
a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon,
itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…
A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli
kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.
– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a
korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem
a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges
szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha
korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!…
Akinek esze van: értse!
A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett
az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal
fenékig kiitta.
Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a
kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána
merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden
mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.
Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon
folytatta:
– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország,
minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán
Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig
idebelül van, az ország belsejébe…
A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő
ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:
– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.
Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a
percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily
váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra.
Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni,
mondta:
– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás:
a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem…
Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet
először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?
Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki
bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem
értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára
támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev
mozdulattal:
– A szászok… A szászokat gondolod?…
Géczy előbbi módján folytatta:
– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…
– A szászok?! – ismételte a fejedelem.
– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!
– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a
szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre
ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre
István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja:
az bírja Erdélyt!…
Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét
éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a
rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy
elmehetnek.
Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse
voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a
fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál,
készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles,
heves intéssel nyögte:
– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…
Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az
arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy
cigányvajda.
Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:
– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.