Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú
utcákon.
A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a
templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal
felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt,
kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok,
aztán egy-egy hirtelen épült faház…
Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték,
azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem
tudja, mely percben kapja be.
Egy szász polgár jött szembe, megállította:
– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?
A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:
– Nem tud, nem tud…
A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb
zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit,
iweesznit…
A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott,
érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak
tetteti magát.
Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat,
aki a szásszal megállt.
A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján
piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek
iszonyodva meredt a feketementés úrra.
– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.
Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett
sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.
A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek
futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve
bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.
– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott
felindulva.
A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a
fejéből s két lépést közelebb jött:
– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az
egész állát betakaró nagy bajusza alól.
– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett
házakat?
Az öreg keserűen legyintett.
– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt
mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…
– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna
halottaiból is támasztani.
Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak
voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen
is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:
– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták
megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle
szavakat hallott.
Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a
szó az emberekből.
A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind
arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már
egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr
körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen
a közeledés.
A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új
utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi
telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat,
mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem
volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak
haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban
töltötték az éveket…
A népek elkeseredése érthető volt:
– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen
kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a
szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…
A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös
farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva,
hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak
átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus
raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat,
legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó
csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s
panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó
lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már
valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s
jajgattak…
– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk…
nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem
láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A
szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a
tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a
lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát
is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram…
az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik
hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi
hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram,
bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt,
lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon
repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket
megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván
sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket,
megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör
szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk
s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…
Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás,
üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve
hallgatott…
– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.
– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban
vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk
szorítva, nagyságos uram…
Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az
iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult
alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet
nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú,
didergő nyomorultak…
– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt –
kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…
– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.
– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a
harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval
fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s
kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s
disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s
pénzeket ellopák…
A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt,
mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra
elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre
föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni
indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…
– Rézmálon? – kérdezte.
Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva
ordította:
– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm,
feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…
A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak
ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…
Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be
az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.
A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.
– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.
A lovasok megálltak.
– Kik vagytok?
– A fejedelem őnagysága hajdui.
– Hová mentek?
– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós
aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem
járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.
A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó
körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül,
tolongva félelmesen, vadul mentek tova.
A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra
kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje
közelíteni.
Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas
testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága
ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.
Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy
vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi
nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett
vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak
meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik
zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a
kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél
szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a
város a vendégséget…
A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a
leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e
nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit
segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s
hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a
városnak…
Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada
ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival
egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.
Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.
– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn
minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A
szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…
A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még
szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a
fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki,
hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a
fejedelemasszonyhoz.
Eddig egy nap sem fogadta.
A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén,
mint aki a fény elől rejtőzik.
Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és
csillogó szemmel ül:
Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s
mire végzi? mire végzi?
Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel
kibogozni…
Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja
magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja,
megsegíti…
Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos
lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a
válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan
tud lenni…
– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.
A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy
rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel
tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a
hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja
tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a
látogatót…
– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?
A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott
a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül
ott, törődötten, gyengén.
Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.