– Olvasd Kegyes, tovább a bibliát…
Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a
vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta:
– »Meghallgattam a te könyörgésedet…«
A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet
gondolataira; megdöbbent:
– »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…«
az ő szívét… az ő életét…
– »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor
az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor
döghalált bocsátandok az én népemre…«
Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el
kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt
van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia
csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember
felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem
lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak
hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van
hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az
igazságot.
– »És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek…«
Örökkévaló isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem…
Megalázza magát… megalázza még előttem magát.
– »és az én orcámat megkeresendik…«
És az én orcámat megkeresendi, – utána rebegte.
– »megtérendnek az ő gonosz utokról…«
Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz
utjáról…
S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:
– »Én is meghallgatom őket az mennyből…« »kedvezek az ő bűnöknek…«
»földüket is megszabadítom…«
Mint villámütés sujtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben
ott van: bocsánat a megtérő bűnösnek… S már visszahanyatlott a párnára s
most már megindult a könnyehullása…
Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a sillabizálást s várta,
hogy olvasson-e még?