Ó; asszonynak lenni ilyen ember mellett… Ilyen világban, ilyen életek
között…
Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet
emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s
vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek,
marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a
régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az
országgal s minden benne valókkal…
A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s
hangja nyíltabb lett és derűsebb:
– Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be
Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire
pénzt kérjen tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott
neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de
harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó,
lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s
urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, háromezren fejül, s
mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen őtözve… Szalutájja nagyon
a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg eltolják az úr
elébe… Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy
mely szörnyen szalutájja az urat őnagyságát: és kéri, ahogy meg vólt
parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre,
kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette…
Az öreg asszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség;
szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:
– Felfelelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: »Komiszáros uram,
császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem
adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vóltanak: én is, eleimnek
tisztességes szokásitul nem akarok el térnem: hát pénzt nem adhatok…
Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország
szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe,
magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból ünekik gyűtenem… Mondd meg,
hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind
égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári
felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk
miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el. Eredj hát
komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli,
de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel
elvonattathatod magad keresztül az sáron…
A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:
– S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe
ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a
kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor
Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis
aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam,
kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős
természetű úr…
Aztán újra felsóhajtott:
– Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk…
A fejedelemasszony megvonaglott:
Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!… Ha tíz
évig… száz évig… ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor
sem fog szólani, sem kérni… Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még
ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne
hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: »Jaj te kemény szívű…«