Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön.
Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez,
két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék,
püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és
sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.
Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán
tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem
különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor
éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél
magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még
most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert
a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a
magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s
korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…
Szól a kokas mán…
Majd megvirrad mán…
Uccú fickós… piros csizma…
Hej, ki patkol meg mán…
Ki patkol meg mán…
Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését.
Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan
rágyújtott, hogy:
Szól a kokas mán…
Majd megvirrad mán…
Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a
gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott
semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.
Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult
nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató
dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok,
pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj
de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:
Szól a kokas mán,
majd megvirrad mán!…
Uccú fickós piros kis lány,
Hej! ki csókol meg mán!
Ki csókol meg mán…
A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt
esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott
hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.
Abban a pillanatban belépett az asszony.
Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni,
pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.
Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen
napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban
az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát
tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a
kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte,
elsivította magát:
– Ki!… Ki!… Ki innen!…
S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette
az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…
Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról,
utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány
fojtott, fogaszorított nyögése…
A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után
egy-egy szót vetett:
– Te eb… te eb… te kapca…
Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni,
dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.
Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára,
visszajött s dühvel kezdett lármázni:
– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki,
levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy
cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a…
vesztés…
A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a
karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán
végezte, erre ő is adott egy vágást:
– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.
Gyorsan elfordította a szemét.
Az asszony sápadt lett.
– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.
A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:
– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…
– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem,
Nagyságod vénített meg.
A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges
volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg
szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi
dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.
– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni
jöttem én a pusztába?…
De az asszonyból kitört:
– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!…
Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három
nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt
a szekaturát…
A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön
a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se
tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az
ország dolgáról s most patvarkodást…
– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod
dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?
Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.
– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen
cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek
tündérek az Nagyságod kertjében?…
Tombolásában fékezni nem bírta magát.
– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami
garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér,
amennyit maga mellé állít…
– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged
állítottalak magam mellé.
Az asszony elnémult.
A fejedelem túlzott dühöngéssel:
– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha
egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.
Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó,
aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.
– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor
szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor
asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett
volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a
nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is
lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem
a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a
böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s
átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét,
tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…