Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s
atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…
Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte
a társaságot.
A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a
vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.
Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak
ellensége.
A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt
valamit.
Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.
– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt
csinált az úton?…
Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:
– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.
Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett
civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy
csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy
méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.
A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis
Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:
– Borunk s fejedelmünk vagyon.
Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:
– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.
Kornis Boldizsár vörös lett.
– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.
Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.
A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem
után.
A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A
falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s
mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a
falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal,
fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok
mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal
szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a
fejedelemasszonynak be kellett jönnie.
A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás
udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta.
Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a
vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.
Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a
fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú
ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram
bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az
ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol…
Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…
Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.
Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki
vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy
megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú
léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett
Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,[3] mert már akkor égett a
vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt
azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember
folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért
nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért
nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!…
Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön
az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor
mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…
Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer
csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt
rá, hogy Imreffyné…
Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét:
felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis
mozdulattal a keresztvetést jelezte.
A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva
a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót
be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.
Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az
izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat,
amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel,
mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az
Asszony így váratja is magát!…
Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s
lankadtság…
Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután
két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…
Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.
Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a
rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán
semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és
fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…
Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony
lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz,
kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma
éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta,
hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy…
elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.
Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a
trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető
sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan
felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt…
És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És
elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s
lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…
Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás
s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület
után a kacagás és az éljen…
Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt,
aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi
István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.
Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek,
mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak
ki.
És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.
A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki
ránézett.
Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete
szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész
ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s
a portánál.
Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos,
nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.
– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter
clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb
urunk…
A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete
szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy
számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán
higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.
Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott
formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az
ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár
számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a
szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz
intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd
hajóját:
– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása,
hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…
Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a
társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.
– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a
határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a
kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki
viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…
Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem
háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban
szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony
érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját
szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…
A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról,
hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás
volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette
a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is
és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a
fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a
cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is…
Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem
látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat,
s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült
figyelme lett egy fokkal fojtottabb.
– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a
fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos
állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell
szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem
főképen emberséges polgári munkával…
A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e
pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az
éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak
e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak
visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…
– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a
haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van:
bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e
hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja
vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló
herce-harcokon…
A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb
ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok
velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…
– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi
hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött
volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe
tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár
között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a
hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat,
kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet
tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…[4]
Ez már sok volt.
A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a
főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan
szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs
készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy:
még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott
fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.
De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte
s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:
– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért
árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem
lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben
lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget
a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell
becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert
kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság
rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…
Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos
igazságot mondta:
– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra
fölépíteni nehéz…
– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és
seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…
A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.
Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a
lóról?…
Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se
akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a
hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de
ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent
bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát
feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben,
magjában törni meg!…
Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett
magában…
S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy
ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!…
Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a
feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak,
arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett
sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az
utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…
Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot
kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ
ellen…
Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt
kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory
Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«
Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg
akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…
Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:
– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et
ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!…
Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…
Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s
könnyelmű kedvesen elmosolyodott.
S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali
szellő a virágokat:
– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár
megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet
statuálunk.
Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden
arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…
– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk
asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…
Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló
lelkesedés, amit e teremben ő provokált.
Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni
a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó
volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.
Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött
dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven
év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s
rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen
őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta
annak a kezét.
De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a
homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő
szívét.
Megkezdődött a bemutatás sora.
De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az
öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét,
akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.
A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint
szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony
keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.