– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen
menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!
– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony
karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a
szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú
kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt
kell nekem elvesztegetni az időm…
– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.
– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!
– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van,
de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.
– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.[5]
Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog
csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült,
hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.
– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es,
mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…
Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a
dühöt.
– Fogd meg a nyelved, – rivallt rá, belevörösödve, – vagy kivonatom…
Homlokon csapta magát:
– Ó hogy én itt pusztítom az életemet!…
– De pusztítja!… s ki hijta ide!…
– S még hogy ki hijt!… Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel,
ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából… Erre vagyok én?
– S ki adta ide a kulcsot?
– S ki vette el?!… Nem azt kellett volna mondani, hogy… nem neked
kellett volna eszednek lenni?… Illik ez?… Igy kell ezt?… Mondják, az
asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megéredhetett volna,
öt esztendővel vagy nálam öregebb.
– Hazugság!
– Micsoda?
– Hazugság!… Hazudik, hazudik!
– Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?
Az asszony elnyelte:
– Téved!… Téved, – mondta gőgösen, – Nagyságod téved.
– Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani, – s
kevélyen csapta fel süvegét, – míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő
lesz a végin a puszta királya.
Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.
A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő
öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta… De ereje féken
maradt s csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva
így szólt:
– Itt is voltunk!
Ezzel kinyitta az ajtót; végig vágta, sarkig, s döngő léptekkel kiment.
A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya s hangtalanul
tördelte a kezét.
A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy
borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a
feneketlenbe…
– Engem többet nem látsz, – morogta a fejedelem búcsú helyett.
Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes
ruha.
– Nyergelni! – kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.
S a lány felé billentett kicsit.
– Áldjon isten kismadár…
A harmadik szoba volt a ház közepe, s nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki
Ferenc úrfi, Kiskos János hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval
ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.
– Nyergeljetek! gyerünk innen! – kiáltott a fejedelem s kiment a
tornácra.
Az úrfiak utána siettek s pár pillanat mulva már hozták kifelé a lovakat
az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.
– Átkozott kutya, – kiáltott rá a fejedelem a hajdura, – pusztulj a
szememből, te vagy oka ennek…
A legény mint egy eb hátra kotródott.
Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában,
a törökveres kendővel s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem
kendőcskéjét emelve magasra:
– Gábor! – kiáltotta magamegfeledetten, – ne menj el Gábor! – sikoltott
mindenki fülehallatára, – ne menj el Gábor!
– Elmegyek! – kiáltott vissza a fejedelem, – soha többet nem látsz!
– Nem lehet Gábor, – sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s
eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe, – nem lehet!… – és különös,
elnyujtott, boszorkányozó hangon vonította, hogy a girincébe állt a
hideg, aki hallotta: – Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!… – s a kis
tarka selyemkendőn mindenek szemeláttára három gömöt kötött: – Vissza
fogsz fordulni Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s
ebédre visszajössz!…
És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.
De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból, felőle boszorkányozhat,
felpattant a lóra s köszönés nélkül el kivágtatott.
Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból s még látta a vörös asszonyt a
hóbafúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott s felemelt karral utánuk
meredt.
De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg
csak a Bodonkuti dülőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.
Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat
adtak alá s a szegény Emirt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni…
Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat
lélekzett s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.
Ha ez így ment volna tovább, ország világ jussal meg fogta volna vetni…
Hú csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi
határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg…
Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a
feleségétől… minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a
patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját… Hűj, hogy
meg nem korbácsolta: azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy
csattogott; rút némber; hugát mocskos cselédnél mocskosabban tartja…
uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet…
Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte
érezni Kolozsvár közeledését s csodálatosmód, egyre lassabban jártatta a
lovát.
Be haszontalan egy játék is volt ez most… Hogy fog bemenni a városba…
üres kézzel… s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé…
Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de
nagyon szép napsütés volt, vakított a hó s csapata, kísérői szépen utána
léptettek.
A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak s valamelyik
elkezdte, aztán elébb halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a
virágéneket:
Oh kedves filemilécske,
Zengedező raj méhecske,
Szépecske, fejér menyecske,
Szánd szívem mely szegényecske…
Az isten azt adta volna,
Reád sem találtam volna,
Meg sem ismertelek volna,
Most szívemnek könnyebb volna…
A dal oly édes volt s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, hogy
egyszer csak őrá is elragadt s velek dúdolta:
– Meg sem ismertelek volna,
Most szívemnek könnyebb volna…