Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a
háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint
volt a városból s dörögtek az ágyúk…
Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a
várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…
Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó
lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele
táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt…
A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem,
aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el
is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még
ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.
Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás
hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is
írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből,
monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…
Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán
nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…
A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt.
Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a
kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt,
elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott
Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a
volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban
megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a
hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem
illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr
Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve
fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában
érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a
gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget
tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény
köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak
fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok
meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a
Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint
seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi
ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…
– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a
fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a
bőrire.
– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az
asszonyokat nézte.
– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S
nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve
szottyanik…[1]
– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az
erdélyi hármas nemzet statutumaiban.
Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.
– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni.
Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s
örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye
háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját
válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…
Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra
enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy
mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:
– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem,
török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak
asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista
asszony közt?
Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két
hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant
oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a
Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve.
Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen
hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki
elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és
fejedelmibb teremtés.
Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint
egy pujkakakas, így csördült:
– Van…
– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.
– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…
A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:
– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm
kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak
belenézek a fülébe…
Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:
– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura
kapja meg a Katus nevű rézágyút…
Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a
fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt,
amelynek kapitánya volt…
Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál
udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon
nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…
A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet
furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen
elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a
hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két
suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két
asszonynál…
Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen,
vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?
Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a
fejedelem fejébe…
Már itt voltak Szász-Lónán.
A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a
menet bevonulását.
Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor
a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem
látott semmit.
A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort,
amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.
– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes
hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így
volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett…
A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…
Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek
valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek,
mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem
lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.
Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint
valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz
fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt
maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki
szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és
pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma
is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel
gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…
De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny
Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az
erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól
az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette
Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ
sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…
Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül
magukba vegyék.
Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata:
az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt
festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a
rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a
nyári szélben a kerti virágok.
A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó
emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha
lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött…
Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba
falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh,
alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még
nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a
szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak
farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…[2]
Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:
Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes
fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes,
szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven
mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije…
Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak
utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta
mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más
volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó
volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem
hitte volna, hogy valaha így…
Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki
a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…
Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem
adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen
s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s
gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna
oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú
várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy
ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó
madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy
idetekintsen az ablakra fel…
Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy
sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:
– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…
Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan
visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a
vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból:
tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se
várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…
Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé
vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a
visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek,
oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s
méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…