Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a
lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta
volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…
Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő
Erény előtt akaratlan hódolna.
Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s
ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.
A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy
állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel
az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári
bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó
gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős,
komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s
aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal,
lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk
tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.
Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak
a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és
a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a
kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra,
hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem
válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura,
Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját,
akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a
pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az
ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki
jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«
Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte
volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s
cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította
Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy
pápista az ítélőmester!…
– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta
pathetikusan a püspök.
– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy
Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott
vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!
– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a
régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.
– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk,
püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az
egész Erdély reformált.
– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, –
morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem
is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján
nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.
– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag
tokáját kidüllesztve.
– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.
De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:
»Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet Gábriel őkeme száz
Sardanapált lepipál.«
Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a
brassai bírót.
– De hát még amit Imreffynére csinált!…
Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester
pálcáját nézte.
Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre
mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot
mondott.
A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek
betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira
boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian
valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.
A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe
mosolygott, mintha titok volna köztük:
– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.
– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta
voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a
feleségét behozta.
– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy
uramhoz.
– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a
csikónak a szarva.
Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki
megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg
kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…
– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet
se várva, elindult az ajtó felé.
Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon,
mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is
színes posztómenték tarkázták az udvart.
Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra
nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a
hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért
lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki
volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért,
az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok
rettegésekért…
– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember,
mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s
tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte
mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«
Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében
rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő
annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött
falvak népének…
– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen
mondta:
– Csak ennivalónk legyen, nem háború!
– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi
»polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a
tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se,
köles, zab kevés, vagy majd semmi…
Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s
szintén ujjongani kezdtek.
Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük
láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét,
aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen
biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is
jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha
ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem
hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a
kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott
ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…
Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték
volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.
Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa
arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt
az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a
legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a
nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az
emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy
mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a
lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott
a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta,
meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a
fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket
eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik
kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…
Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart
hazamenni…
De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.
Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra
szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s
utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven
embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár
százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön
kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az
útvonal mentén s a kapukon álltak.
Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s
parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s
nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba
vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget;
nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat,
mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban
tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a
fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt
üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra
az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…
Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél
lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli
istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg,
nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van,
pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a
török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek
vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes
mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«
– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek
voltanak…
Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.
– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.
– Mégis pazarol a város.
– Dúlják a közöst.
– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis
udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem
így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas
jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak
maguknak!…
– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?
– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére
beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok
min éltek? a rákosi homokot abrakolták?
– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!
– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…
– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…
– Majd jól tartanak Barassóba!
– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a
pokolig: nem kell háború…
– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?
– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a
török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se
vót.