– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget,
felemelte s fenékig itta.
Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő
sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első
udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…
Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól
végigborzongva hozzá fordult.
Kint trombitajel volt.
– Nagyságos uram, – itt az óra…
– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.
– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt
jövök Nagyságodhoz.
A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen
tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még
kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…
– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.
– Kit?
– Téged.
– S hol?
– Itt.
Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.
– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé
intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a
kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta,
sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.
A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg
tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a
kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e
kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit
meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra,
nem-szeretem dolgok esetére.
Egyet odaadott:
– Eljössz?
Az asszony tétovázva nézte.
A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát
ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön
megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már
tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.
Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s
azt suttogta:
– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.
– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…
Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal,
szóval mardosva egymást.
– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?
– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem
– s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen
a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.
Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:
– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.
– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.
Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.
A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony,
mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett
volna…
A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de
már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót
retesszel elzáratja… ha ugyan…
Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem
tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt
csinálja, amit akar véllem…