Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy
maga is a fejét csóválta rá.
– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta
magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak,
meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon
dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek
subácskákat, meg a posztó ujjasokat.
– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük
magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün,
mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy
esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…
Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek
a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira
nem kívánja…
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale
fagyoskodni…
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a
kilincset fogja a szép kancellárné asszony…
– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az
asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!
– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép
volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.
A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész
életibe s azt mondta:
– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!
A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a
drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:
– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…
Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.
A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi
szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.
Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő
nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén
csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.
Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.
A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen
felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető
komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól
sült kalácsában.
Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma
aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló
patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a
dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy
fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi
magyarosan.
Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem
látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.
– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.
– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.
A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott
(félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva,
mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit
ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és
ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…
– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján
fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.
Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül.
Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer
ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta
könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett
cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott
örömében látásán.
Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón
koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne
eresszen valakit.
A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.
– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.
– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink
vagynak.
Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki
kacéran elvonta magát.
Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani
a szerszámaikat.
Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon
ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember
tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor
feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér
arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…
– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az
asszony.
A fejedelem csiklottan kacagott:
– Irigy vagy a holnapra!…
Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.
A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége
kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű,
rend előtt…
– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.
A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:
– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is…
Brassót!… de elébb Szebent…
A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.
– Aki reggel tüzel, estére elalszik.
– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…