Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.
Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a
három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.
– Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát.
– Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát.
– Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
csengő-baraczkot.
S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és
biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.
Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát
nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.
A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a
kocsi tengelye tolta a sarat.
Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra,
mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem
szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert
pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.
A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy
kis sündisznó, s azt mondja a királynak:
– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek
én.
Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis
sündisznónak.
Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a
kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.
No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé
bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy
kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király
színe elé, kinek azt találja mondani:
– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
kisegitettelek, most tehát azért jöttem.
Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a
leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a
sündisznónak.
A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt
beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból,
megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy
mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.
– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból
kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.
Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a
kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit
aztán át is adott a sündisznónak.
De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a
határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor
is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:
– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a
kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.
Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába
felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje
inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis
sündisznónak.
De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első
leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű
te Fakó, meg sem állt vele hazáig.
Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott
neki, mondván:
– Ne, itt van a te királyi rezidencziád!
Majd szalmát vitt be neki, mondván:
– Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!
Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok
vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a
princznéből lett feleségnek:
– Ne, itt van a te ételed, lakj jól!
Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s
aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.
Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg
nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos
kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos
ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy
gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt
mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
S aztán megölelték és megcsókolták egymást.
A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár
merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a
parancsszóra vártak.
Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a
királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.
A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak,
mondván:
– Szakits rólunk szép királyné!
Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:
– Szakits közülünk szép királyné!
S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb
ezüstcsengő hangon szólaltak meg.
Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a
testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek
férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!
Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem
illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt
mint a galamb az ő párjával.