Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony,
kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni;
szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a
tizenharmadikkal is terhes volt.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik
kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy
mérgesen felkiáltott:
– Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat
valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is.
Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá
változtak s elrepültek.
A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni,
csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa,
hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan,
már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.
A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a
világra. Ez volt a tizenharmadik.
Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni
tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.
– Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány.
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik
fekete varjuvá változván, elrepültek.
– No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom,
hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten
áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.
S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt.
Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon
erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.
Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt.
Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:
– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál
volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az
idegen földön, hol még a madár sem jár?
– Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e
róluk valamit édes öreg anyám?
– Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a
völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a
néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te
leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le
az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy
pár aranykörtvét.
A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét
ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.
Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt,
megmutatván neki az igaz utat.
Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik
kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra
talált. Köszön neki:
– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna:
hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?
– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta
hirét édes öreg anyám?
– Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám,
hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a
völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő
nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint
látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?
A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog.
– No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
belőle.
A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták
volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a
kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott
erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony
ágyára s elaludt.
Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak
eredt.
Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik
gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér
legöregebbikére talált. Köszön neki:
– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm,
– mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár sem jár?
– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem
hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?
– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden
istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom,
ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig
a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy
messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket:
hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De
azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd
elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani,
hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés
előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s
oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy,
szomjas is vagy, fáradt is vagy.
A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs
különben.
– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
belőle.
A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán
az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s
alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és
szomja.
Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét
felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár
szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén
asszony által mutatott irányban elrepült.
Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s
megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis
leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal,
hanem tovább repült.
S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek
tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon
vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén
álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem
kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s
benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a
konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt.
Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.
Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen
elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára
odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12
szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.
Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az
étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést,
kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.
Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két
kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.
Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére
mégis a 12-ikben elaludt.
Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám
suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát
látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve,
hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez?
nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden
ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve.
Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12
személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és
ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt
itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a
legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a
legfiatalabb bátyja ágyában.
A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez
senki más, mint az ő testvérök.
– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában
feküdt.
– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna
ijedni tőlünk.
– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus
anyánknak.
Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a
leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók
annyi, hogy fele is elég lett volna.
De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon
volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai,
de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok
alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a
szót.
– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha
azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel
tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig,
mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.
No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de
mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott
neki.
A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén
asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár
szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte;
de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.
– Adjon isten jó napot, édes anyám! – köszönt a kis leány.
– Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?
– Megám, a mint láthatja kigyelmed.
– Hát feltaláltad 12 bátyádat?
– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas
hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12
szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak,
kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán
ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam;
mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik
ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem,
tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt
sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták,
hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves
testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt
akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel
tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig,
migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a
legöregebbik bátyám szava és mondása.
A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből
egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig
beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem
sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással,
hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a
varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit
varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem
szótlanúl egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy
végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó
őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú,
megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra.
Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a
temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem
tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.