Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya,
ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a
királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket
magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás
könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még
pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz.
Ezekért volt a király és a királyné olyan szomorú mint a szomorúfűzfa.
– Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos
fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép
Sárkány Rózsa.
Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét
esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.
Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván:
– Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé.
Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját
kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:
– No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielött a világra hoztál volna?!
A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét
elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.
– No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél
nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
A királyné másodszor sem felelt.
– No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál
csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott.
– No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe
hozom.
S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a
mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta
az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda
hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.
– No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz
felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor,
mielőtt a világra hoztál volna.
Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes
apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz
annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a
milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.
Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt
a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:
– No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem
szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én
aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége,
mint világszép Sárkány Rózsa.“
– No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem
kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért
engedj meg.
S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé
repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.
– No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz
teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki
örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a
sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg –
veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép
tündérországból.
Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és
mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is,
vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy
elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök
többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.
S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves
barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult
országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.
Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint
elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.
Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság
ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a
kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.
Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának,
s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a
poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság
visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.
– No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem
tündérek királynéjától?
– Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem
feleségül világszép Sárkány Rózsát.
– Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy,
ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is
kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az
a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint
én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy
pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát
mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.
– Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és
ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a
sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!
– Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg,
hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának
való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és
szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint
méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a
tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három
aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd
meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod,
hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely
bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig
válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha
keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt
meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás,
keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is
erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle
fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is
elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely
hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a
kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok
viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed,
ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a
küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban
erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből,
aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől
az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.
S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s
mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az
egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal
háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott
terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő,
széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan
aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól
és sallangtól.
Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak
a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás
vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte
szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét
pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja
pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen
volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is
talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.
Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára,
elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.
Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az
operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is
túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen,
egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid
alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért
annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.
Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát,
felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra.
Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a
két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két
sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.
Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta
rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy
jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle
teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:
– Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson.
És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott.
Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit,
márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb
felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és
tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a
rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága
fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa
nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset
el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.
Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten
virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály
gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták
aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével
összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák
aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér
márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden
virágai diszlettek hervadatlanul.
Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt
ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni
annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két
foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó
nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a
galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett,
igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a
sarkából.
Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány
Rózsa elé rúgtatott, mondván:
– Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a
szabaditásodra?!
S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
– Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak
nem mondhatok neki!
– Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még
ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.
– Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az
anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy
kérdésemre:
– S mi lenne az, szerelmem bimbaja?
– Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled
kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály
ereje?
– Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem
találnád itt világszép Sárkány Rózsát!
– De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem
tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?
– A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal
nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból
szokott inni.
– Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az
italból?
Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az
aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a
kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a
királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a
karjában, hogy jobban se kellett.
Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön
hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek!
Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy
szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment
a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:
– Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele
megmérkőzni, ha itt volna!
– Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz.
– No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre,
mérközzünk meg.
Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát,
melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg,
feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan:
– Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy
erős vagy!
Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta,
hogy szinte lisztté vált.
– Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt
tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté
válik, hanem víz is csepeg ki belőle.
S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá
vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.
– No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem
megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán
összetüzhetünk.
– De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én
is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg!
Mit volt mit tenni a sárkány királynak, látta hogy emberére akadt,
derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig
sülyedt le.
Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú
vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az
aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.
Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az
aranyfogú azt mondja neki:
– No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok;
ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt
megkegyelmezek.
– S mi lenne az?
– Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát.
– Jól van, nem bánom, legyen a tiéd.
Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy
az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi,
s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a
sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s
visszahítta.
– Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert
még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.
Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy
kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.
Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből,
s ekkor még erősebb lett.
Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a
porba harapott.
S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta
háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul,
kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a
kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.
Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát.
Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor
világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az
ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba
ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta
a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota
aranyoszlopokon.
Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap
összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem
ütötte.
Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.