Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az
egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.
Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is
beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy
mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom,
hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.
[1] Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében
is „Pelikán madár“ czim alatt megjelent. S ha e két népmesét
összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat
vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a
mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért
jónak látja közölni a gyüjtő.
Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép
fölöstökömnél találta.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed
mindig s mért nevet a másik?
E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia
után vágta.
Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A
nagy kés a küszöbben állott meg.
A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott
várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig
várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.
– No mit mondott… no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.
– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert
nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj
be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.
Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott
ült az asztalszegben a fölöstökömnél.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed
mindig, mért nevet a másik?
Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon
állott s a fia után vágta.
Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés
az ajtóban állott meg.
A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is
ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem
kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső
királyfi.
– No mit mondott… no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan
mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy
beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém,
hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?
De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták,
hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.
Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is
az apját még az asztal mellett találta.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem
felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik
szemed mindig és mért nevet a másik?
Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a
kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi
lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem
kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:
– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik
szemed mért nevet a másik?
– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te
vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem
futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem,
mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert
már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem,
mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a
koporsóban.
Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a
szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy
kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor
kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.
Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe
két bátyjához.
– No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik
szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a
másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez
árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s
ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem
többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét
hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakugy nevetne mint a
másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy
menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s
ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló
aranypintyőkét sem hagyjuk ott.
S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves
könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az
örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.
Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül
kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb
pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté
a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az
csakugyan ezt a fótos csikót választotta.
A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát
öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a
rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol
mondták, ugy láttam mint most – tátos volt.
Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a
két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor
már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi,
megszólal a tátos ló, kérdvén:
– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy
azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak
szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz
ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó
találnak megpihennek.
S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak
felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük
kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat,
szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira,
hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig
nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De
hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.
Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan
aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték
volna is, mégse találták volna.
– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám:
azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a
gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár
szállhat?
– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se
te benned hiba ne essék!
S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen
innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak,
egy kis gunyhó előtt leszálltak.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki
még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak
volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem
jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!
– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani;
hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek
erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a
világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az
örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem
is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.
A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén
asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán
még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után,
belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.
A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan
magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb
asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna:
hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert
tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom
mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan
magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis
domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud
felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz
belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az
örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt
is, mert tán még hasznát veszed.
A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén
a hozzája való szívességet, tovább ment.
Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon
az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis
gunyhó előtt állt meg.
Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy
annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.
Köszön neki.
– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm!
mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona
várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az
irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül
méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik
szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár
kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a
földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor
bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind
mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon
szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez,
az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek.
Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép
Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s
mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént
fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép
Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben
van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd
kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel,
takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak
meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló
aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy
aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két
forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál
víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság
vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18
éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá
válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát
veszed még.
Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi
elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót.
Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s
már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.
Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger
partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit
mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék
tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a
lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt
szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s
beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a
királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s
be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.
A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az
égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt
merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné
aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált,
csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal
betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről.
Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat
megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is
meritett.
Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából,
majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a
várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi
miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s
így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta
annak a tetejét.
Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre
talpon voltak s utána a királyfinak.
S már-már utolérik, ha a tátosló meg nem szólal, mondván:
– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak
hátra, kit látsz magadután jőni?
Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a
lóról.
– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lókefét vesd el!
Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett,
mint a milyen sűrű volt a lókefe.
Mig a tündérek ez ágas-bogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi
ujra tulvolt árkon-bokron.
Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy
végre mégsem állhatta szó nélkül.
– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket
látsz magadután jőni?
Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s
bizon leveszik a lóról.
– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!
Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett
mint a világ.
Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vízen, addig a királyfi
ujra jó darab földet hagyott maga után.
De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy
végre mégsem állhatta szó nélkül.
– Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket
látsz magadután jőni?
A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér
csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.
– Végünk van; mindjárt utolérnek a tündérek!
– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lóvakarót vesd el!
Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő
keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.
A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem
tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen
vissza kellett fordulniok.
Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a
gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az
alighogy pár kortyot nyelt le az örökifjuság vizéből, tüstént abban a
szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.
Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén
megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek
is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén
asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18
esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.
A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is
túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.
Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még
most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen
a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott
kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön
közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult,
kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán
mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér
összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket;
mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük
elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.
Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s
megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett
elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s
bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet
magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona
várából.
S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája
mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak
szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki
nem beszélhet; – de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz
közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize,
avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt
az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.
Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban,
egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a
keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép
volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a
kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise
ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.
Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette,
hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a
két korsó víz közül ki tudja azt választani, hogy melyikben van az
örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az
egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak
kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment
fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.
De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött
királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha
mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.
Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt
kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár
kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves
ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán
nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a
legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a
könyei.
De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona
fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk
országára csapott.
Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak
a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd
követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát
meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom
és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek
tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.
Legelőször a legöregebbik királyfi ment ki.
De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné
az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett,
melyet vörös bársonynyal terittetett be.
Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az
aranyhidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös
bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.
S mikor elérkezett a tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:
– No királyfi, hát te voltál az én váramban?
– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
– Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te
voltál.
– Megfelelek.
– Hát mondd meg azt nekem: hogy áll az én váram?
– Csakugy, mint más vár – a földön.
– Jól van. Hát hogy áll az én kutam?
– Csakugy, mint más kút – a földben.
– Jól van. Hát hol áll az én ágyam?
– Csakugy mint más ágy – a földön.
– Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én
váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!… Huzzátok le,
parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!
És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven
botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a
szájában maradt az íze.
S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a
tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki
az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és
kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Most a király a középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az
aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem
érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni,
szót szólván:
– No királyfi, hát te voltál az én váramban?
– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
– Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál.
Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?
– Csakugy mint más vár – a földön.
– Jól van. Másodszor azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?
– Csakugy áll mint más kút – a földben.
– Jól van. Harmadszor azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?
– Csakugy mint más ágy – a földön.
– Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat
és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!… Huzzátok le,
parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.
És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven
botot hegedűltek rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a
halálos ágyán is eszébe jutott.
A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha
azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad,
s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó
portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
issza, husát pedig a kutyával eteti.
Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét
a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.
Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt
kérdi tőle:
– Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem:
hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se
éjjele, se nappala?
– Mit kérded oh jó szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!
– De hátha még is.
– Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok,
mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test
volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan
nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: „hogyha azt a fiamat ki
nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden
irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának
sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
iszsza, husát pedig a kutyával eteti.“ Ezért fől az én fejem, kedves
szolgám!
– Ha csak ez a baja fölségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose
bánkodjék és busuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a
rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én
pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a
tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt
egész dolgot.
– Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár
tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura
légy!
Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi
köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd
mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel
egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy
csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se
kellett.
Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta
magában:
– Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója!
Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt
találja ettől is kérdezni, szót szólván:
– No szép királyfi, vald meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?
– Én voltam.
– Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te
voltál.
– Megfelelek.
– Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.
– A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén,
aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a
fergetyű.
– Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?
– Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás,
két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban
pedig a halál vize.
– Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?
– Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s
virághágcsón lehet fölmenni.
– Ugy hát, te vagy az én kedves férjem!
S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást,
s azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!
Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér
seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh
meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.
Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik
királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép
Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.
De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát!