Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország,
ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén
egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy
bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó,
a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az
operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem
hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila
hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában.
Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke,
mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se
talált a maga falujában.
No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol
valaki.
Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s
elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze
mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek
annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.
– Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár.
– Elmegyek komát keresni.
– Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én.
– El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban,
bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt
senki sem.
Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két
legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a
másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel
is nevelte.
Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az
hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége
nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg,
kártyázni kezdtek.
Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga
pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.
– No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még
az enyémből is adok.
S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a
játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a
szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a
nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány,
nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.
– Add vissza a pénzemet, kéri a fiú.
– Nem adom, szólt a leány.
– Add vissza, ugy-e én visszaadtam?
– Mit bánom én, elég bolond voltál!
– Add vissza, hisz testvéred vagyok.
– Nem adom.
– Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem!
– Most már azért sem adom!
Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba
kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy
nemis testvére.
– No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak
téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre
tevésével az alól föl nem oldozlak.
Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét
se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt
otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az,
hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a
talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte
bujdokolni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s
köszön neki, a mint dukál:
– Adjon Isten, jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged.
– Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja,
megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz.
Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy,
hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak
még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon
hazahozod.
No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán
kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.
Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy
vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne
usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes:
megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett
vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek
ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.
Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember
fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s
eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az
aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.
De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz,
hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s
azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a
selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.
Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a
tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament
Miklos mellé s leült a selyemfűre.
– Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné,
már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én
fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e
királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem,
el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge
fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az
aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek
elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e
selyemréten, de még másutt sem.
A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és
senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi
Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy
szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse
az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a
selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a
tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván,
emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a
szerelem édes csókjaival.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a
király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is
lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst
sehol se látja a szobában, majd kérdi:
– Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van?
– Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül.
Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül
mint valami árva.
– Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem
iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?
– Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő
tánczosném.
– No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király
fölmegyen s mondja a leányának:
– No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert
igen szomorú.
A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy
a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert
hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve
sem volt ám kőből.
Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:
– No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!
– Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert
százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!
A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és
sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.
– No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós
azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb
szeretője van, mint én!
– Igazán ezt mondta?!
– Nincs különben!
– No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt
az egyet!
S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba.
– Állj elő, Miklós!
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te
vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom,
he?!
– Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön
felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével
meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm
tündérkirályné.
A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a
dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér
mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal,
csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig
ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.
A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva.
– No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha,
vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy
elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az
aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy
hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a
fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam
én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő
fát, hanem ennek a kedveért!
S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá
változtak s elrepűltek.
Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs!
Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott
is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.
Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig
megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren
is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a
nyájasság folyója hajtott.
Beköszön íde, szót szólván:
– Isten jó nap, molnármester!
– Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még
a madár sem jár?
– Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?
– Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a
számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el
nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már
csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert
jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két
zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged
pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a
két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se
vihetné.
Ugyis lett. – Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a
másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár,
belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a
levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb
terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje,
pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban
gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az
eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt
volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik
oldalát mindig leebb, leebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.
Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot ugyse vihette el magával
szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi
Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább
szállt.
Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját,
a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.
A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek
a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy
meglátta Miklóst, csak elkezdi:
– Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen
várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de
majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived
vágyakozik, csak utánam jöjj.
Miklós követte a gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.
– Itthon-e a gazda, kérdé a gyermek?
– Itt vagyok, szólt a mester.
– No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyüt,
tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.
De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig,
a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája – mert a gyermeket azzá
tette – bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt
sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki
eléjök.
Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné
pedig – ki közbe légyen mondva – boszorkány volt s kinek a mi szép
Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette
volna rá tukmálni – utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:
– Ugyan kis szógám, nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?
– Már mért ne mondanám meg, hísz se károm se hasznom benne! hát mámi,
látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha
látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden
istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.
A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy
hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné
tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis
fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis
szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében
lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket
megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán
hétszerte jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen
cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert
majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.
A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis
fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.
No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a
huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a
fegyverhordózója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy
hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár
vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem
sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején
terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni
minden istenadta nap tejben förödni.
Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a
harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős
közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben
pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép
tündérkirályné.
Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az
aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.
A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká
jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett
rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá
értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor
vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem
hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig
hosszig siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj
föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el,
többet el nem jövök.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak
pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer
megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad
magával.
A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a
mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:
– Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam
ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd
megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de
nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig
siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem
szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak
kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.“ Ugy-e Jancsi – mert igy hitták
a kis fegyverhordozót – ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?
– De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a
tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal
ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél
föl.
– Ne beszélj, Jancsi; igaz volna-ez?
– Nincs különben.
Miklós csak ekkor hűlt el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni,
hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a
világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg.
Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az
aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.
Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami
gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde
összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a
fuvóból s újra ettől aludt el.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán
kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jőhetek el,
többet nem jövök el!
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer
megcsókolván, megrázkodott, hattyúnak vált s elrepült tizenhármad
magával.
A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát
azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten
fölébredt, mondván:
– Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam
ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván,
emberi alakot vettek magukra, – köztük volt az én szeretőm is, ki ideült
mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam,
csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott,
mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép
Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer
jöhetek el, többet el nem jövök!“ Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt
ez?
– De édes gazdám, nem volt az álom – bár az lett volna! – mert csakugyan
itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával,
édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de
te mégse ébredtél föl.
Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt
a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még
egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.
De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a
bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat
ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha
két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép
csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge
fuvallatot a kis fuvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se
ébredt volna fel.
Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált
a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet
nem jöhetek el.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is,
mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak
mondani:
– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a
nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki
idegen földön árván bujdosni!
S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta
Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad
magával.
Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal
felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos
szerrel, mit a kovácsnétól kapott.
– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam!
Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s
mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra.
Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem
hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s
végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép
szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból
aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“
Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?
– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! –
mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár
szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással
költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt
mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb
szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene
többé neked idegen földön árván bujdosni utána.
Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át,
hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért
jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:
– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!
– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek
sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta
ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge
fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné,
kenjem meg a halántékodat.
De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem
kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis
fegyverhordozó életének.
Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s
ismét bujdosásnak adta a fejét.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe
ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép
királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által
elragadott édes testvére, Ilonka.
Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem
kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson,
megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a
testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már
annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.
Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s
ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú
gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott;
de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.
– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd
megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól
tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait.
Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a
vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban
aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó,
ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön
elveszti roppant nagy erejét.
Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze
kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman
lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a
kőhordó.
A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot,
melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:
– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!
És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy
kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:
– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!
És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:
– Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!
És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a
nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:
– Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!
És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a
nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:
– Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!
És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:
– Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!
És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is
felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:
– Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.
És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor,
melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s
ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.
Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának
nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy
az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga
itta ki.
S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek
a húga hétszeres erőt nyertek.
Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a
szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen,
hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a
lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.
– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes
anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!
– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a
sárkány.
– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a
háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!
És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a
háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a
jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába.
Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a
kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.
Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:
– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd
megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy
hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős
közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük,
csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose
látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a
tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom
mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a
gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az
én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul
utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a
tündérkirályné.
Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók
és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha
csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot
csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a
hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében
egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem
kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél
mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra
lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a
szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki
annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd
meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek,
keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl.
Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön,
üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok
ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy
bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a
legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. –
Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért
megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.
S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az
hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében,
melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.
Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy
helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:
– Nyilj ajtó elöttünk!
S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta.
Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire
való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy
világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték
meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.
A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül
csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek,
mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett
ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne
sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik
mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem.
Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol
egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány
örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak
hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen
beboritotta.
A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós
pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a
tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először,
az megmozdult.
Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.
Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit,
hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép
Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is
átok alatt örökálmot aludt.
Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a
rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az
aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat,
mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:
– Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!
S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely
kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi
előtt peczéren állnak.
Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely
legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor,
mondván:
– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek
emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!
S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot
öltének.
Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü
tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek
bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe
megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst
adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat
megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a
felesége, a szép tündérkirályné.
Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy
dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy
honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.