– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban?
– Szavamat adom rá, hogy nem!
A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott neki. Az
ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett.
_Botrány az előkelő társaságban._
– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány foglalkoztatja.
Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé példátlan eset, hogy egy
fényes nevü ősrégi családból eredő úriember, Kuoráth Agnor, az ismert
sportember –
(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy Kuoráth
úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem vette be?)
– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér névre, a
nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, ősrégi családból
való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik bálványozott szépségét.
(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az az arc
ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.)
– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy vélekedtünk,
hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. Sajnálatos, hogy egynémely
laptársunk nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a fölfogást. A mai
napon azonban az ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük
magunkat a diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a
következőkben számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt
X. báró ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr
magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a vendégek
között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar és kedvetlen. A
táncban nem vett részt –
(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth úrral
törődni.)
– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka úrasszony, az
ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és könnyed enyelgés
hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser lovag?
(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban sohasem
mondják, hogy ön.)
– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a váratlan és
hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a lovagiasság és ahol
szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, akadt férfi, aki azt
mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: _Rongy!_ R. T. Katinka úrhölgy e
szörnyü sértés hallatára elájult –
– (Dehogy ájult!)
– Sírva fakadt –
(Nem sírt!)
– Elsápadt –
(Az meglehet.)
– A mulatság természetesen rögtön véget ért –
(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a megsértett dáma
maga mondta el később a házigazdának…)
– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára elsápadt, de
bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és fölháborodását, úgy hogy a
vendégek mit sem sejtettek a történtekről. A házigazda azonban egész
csendben példás elégtételt szolgáltatott megsértett vendégének, midőn
egy inasával kurtán eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak
természetesen még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket
küldött X. báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró
azonban kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias
elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben tanúsított
magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki úriembernek
tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon jelenvolt összes
vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan embert hivott a
társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint halljuk, nem nyugodott
bele a dologba, hanem becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma
délután ülésezett. –
(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből egy szó
sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.)
– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A mérvadó
körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik meglehetősen enyhén
itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy vélekedvén, hogy pillanatnyi
elmezavarban vagy talán boros állapotban cselekedett.
(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!)
– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai voltak R.
P. Katinka úrhölgygyel szemben.
(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy
úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen jogokkal
akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná magát, még ha
egyebekben tisztességes ember volna is…)
– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az ujságíró.
Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A báró
elkisérte az ajtóig.
– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában.
Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott újból megírta az egész
cikkét. Most már mindent tudott. Még a becsületbíróság itéletét is
megírta előre és a becsületbíróság majdnem szóról-szóra úgy ítélt,
ahogyan ő megírta. Kouráth úr erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy
menjen Amerikába.
A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a barátját várta,
aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá járt a szobájában,
aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, hiszen ez Kouráth! Ketten
voltak a képen, a báró és az örmény! egy közös sportkirándulás
alkalmával vétették le magukat. Hiszen az kellene csak, hogy valaki
meglássa ezt a képet!
Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe jutott, hogy
van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves önkéntesek egy
ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól mulattak,
katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták magukat.
A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta a
szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet talált
köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem keresgélt a
szekrényben.
Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele!
Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos képek oly
hamar elavulnak, – de azért csinos a mélyen kivágott fekete ruhájával és
a szertelen nagy tollas legyezőjével. A gonosz, vidám és hideg
tekintetén is látszik, hogy nem közönséges asszony. Némelyek hóbortosnak
mondják, mások nagyon is okosnak. Hol az igazság? Az urak azt mondják
róla: négyes szamár-fogaton szokott hajtani. A barátnői – mert vannak
nagyon tisztességes barátnői! – néha megszólják, de ezt mindig bizonyos
jóakarattal teszik. Úgy beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves
férfiról szokás, akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos
házakba nem igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz.
Akár bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes.
És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. A
báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, jóideig ő is
tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki nem? Aki nem volt,
arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony láthatólag nem igen
bánta.
Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért
legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. Mert
Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az a különös
tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült költekezésekre
ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette nagyon tragikusan a
világ.
– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – mormogta
magában a báró.
Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem igen
sajnálta a százezer forintját.
Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép akadt a
kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a családi
csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg báróné, körülötte
a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az ifju báró, mint önkéntesi
egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A társaság minden tagja
láthatólag át van hatva a pillanat fontosságától – akkor még nem
fotografáltak annyit, mint manapság – és mindannyian ünnepélyes arcot
vágnak.
A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis Eszti
baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni édesanyja
ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert Katus volt a
parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, de a képen
nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a holdvilág, a
két csontos, nagy keze pedig feketének látszott.
A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. Nem is
lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, imádat.
A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb
időközökben látogatott haza. Többnyire olyankor, ha pénzre volt
szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a fanatikus
takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju báró akkoriban
gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan éjszakát okozott neki
az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész komolyan az öngyilkosság
gondolatával is foglalkozott.
Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… Kártyán
vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert már pénzt
kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta magát lőni. A
haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes gyémánt, amelyet
az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ elcsente és eladta. Hiszen
alig volt akkoriban még huszonkétéves! A gyémánt árából kifizethette az
adósságait. Sohasem derült ki, hogy ki vitte el a gyémántot. Mai napig
sem. Az öreg báróné gyanúja, – miért, miért nem? – Katuskára esett.
Különben sem kedvelte a leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami
köze a fiához. Az ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a
báróné beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő
kivallatja. Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg
mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek eresztették.
Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt szegény semmit, nem is
sírt, bár az inge egy vér volt, a teste pedig telve volt rettenetes
foltokkal. A pandurok tíz napig bikacsökkel vallatták…
A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon megharagudott
a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is lássa többet azt a
gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még tíz forintot is adott
neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. Katus ekkor kezetcsókolt a
méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a rája várakozó pandurnak:
– Hát gyüjjék kend!