Az előszobában most csöngetés hallatszott.
Jött a báró barátja, a másik becsületbíró.
A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a
vendégével.
– Mehetünk?
– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan
végezhetünk?
– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy ki kell
törni a nyakát.
– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak?
– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered
Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a
szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka mókáit… Sok
előzménye lehetett a dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk.
– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy
viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a társaságunkból!
Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt csak virággal szabad
megütni.
A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – egész
jóhiszemüséggel.