– A kaszinóban?
– Ott.
– Kilenckor?
– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok milyen
nagyképü…
– Ki lesz vele?
– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én most
elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, aztán
visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba.
– Jó lesz.
– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az előszobában…
Azt hiszem, hogy ujságíró?
– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre tekintve.
– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. Tudod,
hogy a tábornok milyen nagyképü!
– Légy nyugodt, öregem.
– Tehát viszontlátásra!
A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára maradt.
– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn vár.
– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát be! Mondd
neki, hogy kéretem…
Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. Kicsi
ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még hajlottan is járt.
Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget viselt.
– Mivel szolgálhatok?
– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is talált
rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak igénybe venni
a szivességét…
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró.
– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem.
A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem jött ki a
sodrából, hanem szintén elnevette magát.
– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól tudom,
hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet
nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen ujságíró
előtt nem tehet.
– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét?
– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem azért,
hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a Kuoráth-esetet.
Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt benne köszönet!
Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva tapintatlanságokat is
követtek el…
– Mint rendesen, – vetette közbe a báró.
– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és
lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu és
ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába esni… Mi
eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is foglalkozunk az
esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki előfizetőinkre
tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami indiszkréciót ne
kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam el a holnapi cikkünk
kefelevonatát…
– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró.
– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok közünk van
méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a – sajna
kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét tiszteljük. Én
arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy fölolvassam a cikkemet. Ha
van benne olyan dolog, amely nincs inyére a báró úrnak, azt szó nélkül
törülni fogom. Ennyi az egész!