– Hát ez mi? A felhő túlsó szélén furcsa kis jószág ült. Valami
angyalféle lehetett ő is… Akkora volt, mint az írástudó angyal, de
nálánál jóval izmosabb és barnább. Hattyuszárny helyett
denevérszárnyacskát viselt a vállán, formás kis testét pedig finom
selyempehely borította. Szénfekete, göndör haja volt, a szép szeme pedig
úgy csillogott, mint az eleven parázs.
Az idegen szellem vásottan lógatta a lábát a semmiségbe, közbe pedig
jobb ügyhöz méltó odaadással szopogatta a hüvelykujját.
– Nem illik az ujjadat szopogatni! – rivalt rá az angyal.
A denevérszárnyu kikapta az ujját a szájából, de csak azért, hogy
kiölthesse a piros, hegyes kis nyelvét.
– No hiszen te derék legény vagy! – szörnyüködött az angyal. – Mit
akarsz itt?
– Semmit!
– Mi a neved?
– Izé.
– Izé? De furcsa név! Engem Idisznek hívnak. Hogyan kerültél ide?
– Az északi szél hozott magával. Egy gólyafészekben aludtam, de a szél
kivetett és magával sodort. Még tovább is vitt volna, ha meg nem
kapaszkodom a felhőkben.
– Angyal vagy te, Izé?
– Nem tudom. Senki sem mondta még, hogy mi vagyok, de nem is vagyok rá
kiváncsi.
– Hát mi a mesterséged?
– Sok mesterséghez értek. Nappal az erdőben bogarászó gyerekeket
ijesztgetem, holdfényben pedig versenyt énekelek a kandurral a háztetőn.
Vadászni is szoktam, békára és gyíkra és néha megnyergelem a füles
bagolyt. A tulajdonképpeni mesterségem az, hogy konkolyt vetek el a
búzaföldön.
Idisz ámulva hallgatta új ismerősét. Mi tagadás benne: tetszett neki a
kis haszontalan, mert hisz’ a jóságot mindig vonzza a gonoszság.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Izé.
– Karácsonyi leveleket olvasok. Szokás a kis és a nagy gyermekek között,
hogy karácsony előtt megírják a Jézuskának, miféle ajándékot
szeretnének. Sokan a cipőjükbe teszik a levelet, sokan meg az ablakba.
Az arkangyalok összeszedik az egész postát és fölhozzák a mennyországba.
– Hát hisznek még a földi gyerekek a Jézuskában?
– Karácsony táján nagyon sokan hisznek. Vannak olyanok is, akik nem
hisznek, de tettetik magukat, mintha hinnének… Ezt a hét levelet az
arkangyaltól kaptam jutalmul, hogy az elmult esztendőben mindig jó
voltam. Tehetük velük, amit akarok.
– És mit akarsz velük tenni?
– Először is szépen megszámozom valamennyit, hogy tévedés ne essék.
Aztán borítékba teszem és ráírom a címet… Aztán az arkangyal az Úr lábai
elé teszi a leveleket és az Úr megáldja valamennyit. Akkor aztán
teljesülni fog az, amit a gyerekek kértek. Akarod, hogy elolvassam neked
a leveleket? Nagyon mulatságosak ám!
1. Édes Jézuskám! Nekem nem kell játék, mert az úgy is eltörik, nem is
kell új ruha, mert az elszakad. Aztán, ha kell is, úgy se kapok. Hanem
szeretném, ha Edgar úrfinak, a nagyságos háziúr fiának sok pofont
adhatnék, mert szemtelen és finnyás. És szeretnék egy huszárt, nem
megenni valót, hanem játszani valót. De azt úgyse kapok.
_Fancsal Jancsika_. a házmester fia.
2. Édes Jézusom! Én már tizenegyesztendős leány vagyok és nem játszom
bábuval, mint az ostoba gyermekek. Egy kérésem azonban mégis volna.
Mindenki azt mondja, hogy nagyon szép vagyok és az utcán utánam is
fordul minden ember. Nagy örömöm telnék benne, ha a jó tata, aki most
olyan sok pénzt nyert a kefegyári részvényeken, lefestetne valami híres
festővel és kiállíttatná a képemet a Műcsarnokban, hogy mindenki
láthassa. Kérésemet megújítva, maradtam a jó tata szerető leánya
_Röderer Zelma_.
3. Édes Jézusom, nekem annyi csukamájolajat és más orvosságot kell
innom, kérlek szépen, tedd meg, hogy kigyógyuljak karácsonyra a
bajomból.
_Pistike_.
4. A legszebb karácsonyi ajándék, amiről szívem álmodik: egy csók Tőle,
aki engem legjobban szeret…
_Janka_.
5. Édes Jézuskám! Nekem most gyermek-bálba kell mennem, azért nem érek
rá hosszasan írni. Mit kérjek? Annyi a játékom és a ruhám, hogy nem jut
eszembe semmi. Jó volna azonban, ha végigjárnál Budapesten és elhoznád
nekem azt, ami a legdrágább. Annak bizonyára nagyon fogok örülni.
_Elvira_.
6. Édes szent Jézus! Én kérek két babát, egy szőkét és egy barnát,
olyat, amely becsukja a szemét, ha lefekszik és azt tudja mondani: mama!
_Böske_.
7. Édes Jézuskám! A piros balett-cipőmbe teszem ezt a levelet, mert
tudom, hogy az én angyali Zsigám meg fogja ott találni. Hogy mit kivánok
magamnak karácsonyra? Semmi drága limlomot, semmi cifra haszontalanságot
– csak 10 db. kefegyári részvényt. Ebből láthatod, Zsigám – akarom
mondani: édes Jézuskám, mennyire megkomolyodott
_Lolód_.
(Ez volt a vérpiros, ibolyaszagu, hibásan írt levél, amelyen az angyal
annyit kacagott.)
Idisz elolvasta a leveleket (meglátszott rajta, hogy magának is öröme
telik a folyékony olvasásában), Izé pedig nagy érdeklődéssel hallgatta.
– Most beteszem a leveleket a borítékokba, – mondta az angyal.
– Óh engedd meg, hogy én tegyem! – szólt könyörgő hangon Izé. – Most
látom csak, milyen jó dolog jót tenni az emberekkel. Szeretném, ha nekem
is némi részem lehetne a munkádban!
Idiszt meghatotta ez a kivánság.
– Ez szép tőled, Izé. Úgy látom, hogy alapjában véve jó szíved van.
Végezz hát hamar, én ezalatt felröppenek a mennyországba és megtudom,
mikor kezdődik a nagy áldás.
Idisz elröpült, mint a pillangó, Izé pedig kaján mosolylyal az ajkár
ragasztgatta a leveleket.
A munkájában nem volt köszönet. Mert a kis nyomorult készakarva
fölcserélte a borítékokat. Az első számu levél a második számu
borítékba, a második levél a harmadik borítékba, a harmadik a negyedikbe
került és így tovább. A hetedik levél megin az első borítékba került.
– Nagyszerü lesz! – vihogott Izé. – Mindegyik gyerek mást kap, mint –
amit kívánt.
Alig hogy elkészült a munkájával, már megjelent Idisz.
– Hamar, hamar a leveleket! – kiáltotta.
Az arkangyal az Úr lába elé tette a leveleket. Az Úr mosolygott és
megáldotta azokat. Az áldás a végzet áldása volt.
*