Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet Malvin
kuzinjának árulása ütött rajta.
Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal áldotta
meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy idegenben
szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – versenytárs,
akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, – közvélemény,
amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt unokahugai és
unokafivérei sorából.
Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő volt
egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két hétig
dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz esztendeig –
felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat és ismétléseket
figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi időre volt még
szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét végén Malvin megunta a
várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, aki akkor jött haza a
temesvári kadétiskolából.
A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert fantasztikus és
vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha hozzá akart férkőzni
egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer egyik hadnagya elvesztett
tizenöt forintot a reá bízott pénzből és főbe akarta magát lőni, ha Laci
nagylelkü nagybátyja nem segít rajta. Másszor meg Laci beleugrott a
folyóba, egy fuldokló kisded után, közbe meg tönkretette az új
nadrágját. A nadrág ára tizenkét forint volt…
Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a meggyőződés, hogy
ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén oldalán. Ezt tudtára is adta
Béninek, oly hozzáadással, hogy őt tartja a világ legjellemesebb
férfiának. (Béni azóta se szereti, ha a kuzinjai jellemes férfinak
nevezik.)
A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a kadétot. A
kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy látszik, hogy a
katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos testrészre, – Laci
legalább egész nap kidüllesztett mellel járt-kelt, a pukkadásig
visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi tornász, amikor a pávatollat
táncoltatja az orra hegyén. Ehez a harciasan domborodó törzshöz
marciális arc illett volna, – Laci arca azonban kerek és napfoltos volt,
alig nagyobb egy vidéki császárzsemlyénél.
Malvin hűtlenségének többféle következménye lett. Laci egy délután
hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a Horváth-fiúk kocsiszinjében,
Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a königrätzi szégyenletes futásért,
amire Laci _szamár civilistának_ nevezte unokatestvérét, aki viszont a
szinben száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd
megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, kirántotta
a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell folynia. (Ő ezt így
tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt a Horváthék kocsisa, az
lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy megfüröszti az
itatóvályuban, ha nem marad békességben.
Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a kadétiskola
parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind a kettőben mély
alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács László kadétiskolai
növendéket, a rajta ejtett tettleges inzultusért, becsületbírósági úton
rangjától megfosztani és a kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A
két hatóság ugyan máig sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja
azonban még aznap intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a
gecsei pusztára, Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz.
A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a nyárfák
hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár lakik: ez
Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a baromfi ijedt
hápogása hallatszik. Itt lakott Tóni bácsi a Liza leányával. A leány
vagy tizennégy éves lehetett és még gyászt viselt az édesanyja után.
Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén titkolta a
szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek találta helyzetét
és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a világ gyűlöletes
zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen Malvint. A kis Liza nem
méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, komoly kis leány volt, aki
szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni és a konyhában fontoskodni; a
kolostorból, a hol egypár iskolát végezett, mélységes megvetést hozott
magával a világi örömök iránt; ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem
fog férjhezmenni. Béni iránt, aki az ő szemében a szó legléhább
értelmében vett anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett.
Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek
egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni bácsi
künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól.
– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy
szalmakalapját.
– Én meg elkísérem, – mondta Béni.
Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a juhászkutyáktól.
Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele maradtak, aztán
visszaindultak a ház felé. Mikor a füzes töltésen jártak, egyszerre
különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: egyik szénaboglya tövében egy
elhagyott kis baba feküdt vörös párnán. A baba halkan sírt, köröskörül
ameddig a szem ellátott, sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és
letérdepelt melléje a fübe.
– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide?
– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – mondta a
tapasztalt Béni.
– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel?
– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel…
– Akkor magunkkal fogjuk vinni!
Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. A leány
néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a gyermeket nem adta
oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre elérkeztek a házhoz.
A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy
árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték a
babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig komolyan és
figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a másik lábacskáját
akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény összehozta a fiatalokat,
egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek beszélgetni.
– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni.
– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan.
– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd fölnevelni.
– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke.
– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – neveljük
föl ketten.
Liza a fejét csóválta.
– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak…
– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha akarja,
Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket.
Liza másra terelte a szót.
– Micsoda nevet adjunk a gyereknek?
– Nevezze el valaki után.
– Hát legyen a neve Béni!
A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára éhes.
Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a gyereknek és
almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy gyaloglástól.
Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. Mikor a konyhában
járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis egy fölnyergelt lovat
tartott az udvaron.
– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már lehet
lovagolni.
Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az udvarra, a
kocsis nyeregbe segítette. Föl-alá ügetett az udvaron, aztán átugratott
az itatóvályun.
– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő is a
nyerget, – vélekedett a kocsis.
Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a
tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett.
Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. Alig
hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a gyerek…
Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a zsebében hordja a
kamarakulcsot.
Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott ült még a
gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A szegény Liza
maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, gyötrő
türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami keserü
makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a fa alól,
inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a gyerekről
gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett és sírt és Liza
is éhezett és sírt.
Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége sírva
járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy szénaboglya alól
ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az
asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy neki nincs tehetsége a családapa
szerepéhez.