Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe hűtött
homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen azonban nem
a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta iddogáltak, hát
alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak találtak mindent, amit
mondtak. Afféle házassági politika szűrődött össze a fejtegetéseikből: a
feleséggel való célirányos bánásmód elmélete. Az elméletük persze abban
a tételben csucsosodott ki, hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az
asszony mindig azt tenné, amit az ura kíván.
A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a kastélyban. A
háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra arra volt
berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt zavarba ne
jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti katasztrófa netán
elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, cukrász- és
hentesboltjait.
Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a szót.
– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, amely a nő és a férfi
becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának okáért reggelig
pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz kára a feleségem
becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, hogy veszek neki egy
selyemruhát…
– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az asszonynak
mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a jeleneteket… A
feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, csak a nevetését
hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az asszony azért van a világon,
hogy nevessen…
Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember is.
– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. Gondolhat
magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden baj abból
származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden uriember
hirtelenharagu…
Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki volt a
legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával senki sem
tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. Természetes
tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a döntő szó.
– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az
asszonynyal szemben. Ezt persze sem gorombáskodással, sem meglapulással
nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza van. Az asszony, még a
legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik erkölcsi fölénye előtt… Itt
van példának okáért az én Dusám! Szerémségi leány és azoknak ugyancsak
puskaporos a vérük. Mindjárt hat héttel a lakodalmunk után bokkolni
kezdett… Ha akkor túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát
biztosan árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem
türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga is
igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: kiültem a
bokkolását!
– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember.
– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, hogy
átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, mondom,
mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára marad csak
odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba szállt volna, a
nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám:
– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori lump-cimboráiddal?
Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók eldicsekednének vele, hogy
hat heti házasélet után már visszakívánkoztál megint hozzájuk…
– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany
Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek.
– A becsületszavadra igéred? – kérdezte.
– Ha éppen akarod, hát legyen!
Erre jókedvüen elhajtatott.
Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort ittam
parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? Mikor
éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, akiknél
tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy gyakorlatokra mentek és
két napi pihenőt tartottak a városunkban… Az egyik is mond valamit, a
másik is. Az is hozat egy üveg Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron
nem szeretek inni, mert a harmadik butéliánál már rávirrad az emberre…
Szó ami szó: mikor hazamentem, – szökve mentem – az utcán már
iskolásgyerekek jártak. Hét óra lehetett.
Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk
asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, hogy
láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat!
A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt rám. Te!
– mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem haza, hát azt
mondod neki, hogy hétfőn este háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor
téged is agyonlőlek…
Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik a
kékpántlikás paplan alatt.
(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá olyan
váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. A mámi nem
volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen az urával. Dusa
tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal hazarepült hozzám. Hétfőn
este tizenegykor már ágyban feküdt a lelkem.)
– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy
meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem az
én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és világos
reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, most még
föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy kell nekem,
hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, hogy sírás-rívás
lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, hogy kutyából nem
lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem hallgattam rájuk!
Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki két esztendő mulva már
kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony lehetnék és tisztességben élhetnék.
És te ember, hogy állsz most előttem? A te becsületszavad csak annyi,
mint a háromnapos perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát férfi vagy te?
Uriember vagy te?
Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint nekem.
Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. Annyi
becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon.
Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a te
sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, akkor
holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó!
Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát:
– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed tízkor
hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból!
– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon voltál?
– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva.
Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát.
– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, mert
megháborodott és mindjárt vért fog ontani!
Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta.
– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, hogy
igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni!
Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany Csillagba.
A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se vették,
hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk a révi
csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a frissen
kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó csárdás két
kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól megvoltunk, akkor már
megszaporodott a kompániánk a vármegyei korhelyekkel, kik úgy jöttek a
bor szagára, mint a muslicalégy. Lampionokat gyujtottunk és parasztbált
rendeztünk. Arrafelé nagyon ügyesek a parasztleányok… A második négyest
rendeztem éppen, amikor valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta
mögé, két asszony akar velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a
szürkékkel, rajta a feleségem meg a szobaleánya.
– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza!
– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. Kijelented a
becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed tízkor hazamentem és
azóta ki sem mozdultam a házból.
– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem háromnapos
perec.
– Másképp nem megyek!
– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben!
Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A kisebbik
csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady patroness-nek. Reggel a
tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még aznap átkeltek a Dunán. Az
összeverődött cibilkompánia azonban csapatosan megrohanta Rucskay Bandi
házát, ahol újból kezdődött a dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk
azonban egy tamburás-bandát és azzal muzsikáltattuk magunkat.
Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy Dusa
befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már haza, úgy
se fogom többet látni a feleségemet.
– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy abbahagyjam a
mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra!
Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, akkor
valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany Csillagba és
főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest sehol a világon nem
tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott találtuk a horvát dzsidások
két svadronját. Ők is Csáktornyára készültek. Egypár jó barátunk volt
köztük, így hát elülről kezdhettük a mulatságot. A tamburások is
kidőltek már akkor, találkozott azonban egy sváb trombitás banda.
Valamit aludtam megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál.
Abban állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába,
halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam
szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy
szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem volt.
– Akarok neked valamit mondani, Gyura!
– Mi az, édes lelkem?
– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is mozdultál
el mellőlem.
– Igazán?
– A becsületszavamra mondom!
– Akkor gyerünk innen, Dusa.
A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot huzott rám,
egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek nekik halászlét.
A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök időkre
diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a fölbiztatott
kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem mindjárt, hogy egy
kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, megtudtam Dusától, hogy már
megint hétfő van.
– No látod! – mondtam.
Több ilyen potomság nem is adta elő magát köztünk.