Óh, ti szép görci szőlőhegyek, soha még utasemberek oly keveset nem
törődtek veletek, mint azok, akik most váltott lovakkal repültek végig a
lábatoknál kanyargó országúton!
– Tudom, hogy megint csak álom, – mondta Huszty, – de ha holtomig eltart
az álom, akkor nem bánom!
Ancilla csendes mosolylyal tűrte, hogy a gárdista fogva tartsa a keztyüs
kezét. Aztán egyszerre ő is szükségét érezte annak, hogy szíve szerint
beszéljen.
– Amikor önt először megláttam a Mocenigo-palotában már kész lettem
volna arra, hogy kövessem… Pedig a nevét sem tudtam, sőt most jut
eszembe, hogy e pillanatban sem tudom még… Egy szót kellett volna csak
szólnia és én követtem volna… Miért is nem szólt? Az éjjel és a
rákövetkező éjjel is a kocsiban önről álmodtam… Tudtam, hogy ön is velem
van gondolataiban…
Később szóba került köztük a fekete ember is.
– Ő tanított meg a zenére és az énekre… Nem tartozom neki már semmivel,
mert amit öt esztendő óta kerestem, a pénzt mind megtartotta magának.
Pedig a velencei operánál sokat kerestem.
– És miért nem hagyta ott régen?
– Féltem tőle. Nemcsak én, de mindenki félt tőle… Oly irtóztatóan
fenyegetett… Tudtam, hogy rossz ember, de azt nem tudtam, hogy gyáva is…
Aztán el is tudta velem hitetni, hogy csak addig lesznek sikereim a
művészetben, amíg ő mellettem van…
– És egyebet nem kívánt öntől soha, csak pénzt? – kérdezte a gárdista.
Ancilla mosolyogva mondta: Nem. Azután eszébe juthatott valami, mert
meghökkenve és vérvörös arccal ismételte: Nem! Egy kis szünet után
erősen és hosszan a Huszty szeme közé nézett és komoly, szinte ünnepies
hangon mondta: Nem!